Nézem a pizsamát derekán elöl felrántó kisfiamat. Örömét. Arcát. Fényeit. Látni próbálok. Amit ő. Ami van. Ne te fényviszonyok, ne te anyagismeret, fizika, spektrum, árnyelmélet. Csak látni.
Szemközt tájkép csíptetőkkel. Erdőalji levegő. Hópelyhek az ablaküvegen. Hópelyheink.
– Nézd, milyen színű lett! – mutat kicsim papírcsipkéinkre, melyekről bizton tudom: fehérek. Fehér papírból készítettük. De most már nem annyira fehérek, talán ezüstösek, vagy szürkék, mert olvad az éj odaki, benn nem gyújtottam villanyt, valamilyen szürke árnyalat lesz, valóban, ez a gyerek, észrevette, atyavilág. Nesztelen bebotorkált hozzám a homályba, és most látnom kell. Nézem a pizsamát derekán elöl felrántó kisfiamat. Örömét. Arcát. Fényeit.
Látni próbálok. Amit ő. Ami van. Ne te fényviszonyok, ne te anyagismeret, fizika, spektrum, árnyelmélet, csak látni.
Hallgatunk. Vizsgázom, mintha.
Hosszúnak tűnik, pedig nem sürget, nem moccan. Felszakadozó homály megáll, minden a kérdezés pillanatába rekedve, csak idebé a zavar, mert nem oktatnám ki semmiről, mert itt van a perszefehér a valóságban, kérdésben az öröm, felfedezésben az új év új színei.
– Szürke – bököm ki, életem legszebb szürke pelyhe és ajándéka előtt.
– Nem – mondja. És vár.
Nem moccanunk, csak én fordulok vissza, és akkor meglátom: tényleg nem. Három éves fiam, akinek én rajzoltam mikulásra szivárványcsúszdát. Akivel én ismételgetem a görög félévünk alatt tanult kokkinó, prászinó, kitrínó és társait a skálából, mert egyszerre kezdett el magyarul és görögül beszélni.
Akivel én gyakoroltatom, mikor sül aranybarnára, szerinte sárgára, a süti. A fiam, aki most többet lát a világ világosságából, mint én: én őt, ő engem, de a pelyhet is.
– Akkor milyen, kicsim?
Nem vonom magamhoz, mert amikor figyelni kell, nem kell tenni semmit, csak figyelni kell.
– Hát – mondja kis szünettel, olvadó kedvesen, összekulcsolt kis kezekkel, gatya lecsúsz, arcocska átfest minden ismertet és ismeretlent, Olümposzt, Hargitát, Gyergyót, nyelvet, családot, karácsonyt, minden nüanszát a vannak és lehetnek – , hát, narancssárga!
Mert igen. Az. Esüstösen olvadó narancssárga, hámlott háttérből kifoszló narancssárga, ellenfényben játszó narancssárga, vak boldogságom narancssárga – de narancssárga.
A fiam kedvenc színe. Portokálí.
Az. Isten bizony.
És így, most, itt ülhetek, még üldögélek itt, a kedvenc tájképemnél. Csíptetőimnél. A kedvenc szürke pelyheimnél. A kedvenc életemben.
– A szöveg keltezésekor a szerző a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája Erasmus-ösztöndíjasa volt, marketing-kommunikáció szakon. Mindmáig egyedüli az A.T.E.I. Thessaloniki történetében, aki, egyedül nevelt két és fél éves gyerekével egyetemben végezte el sikerrel a szemesztert: tantárgyanként mindössze 1-1 adott vizsgalehetőséggel. Conversation + grammatics görög alapfokú nyelvizsgával együtt. – Eredeti közlés helye a szerző Transindex-blogján. – Kiemelt kép: Xrezidencia./ Fotó: Gergely Edit, magánarchívum.
-
Exkluzív:
Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-lemezkiadóval készült friss interjúnkat: FR / EN / RO+Hu in progress. • Illetve a Weber Kristóf zeneszerző-kritikussal készült, a művészet- és AI kapcsolatáról való rendhagyó állásfoglalást.
Fotók: Stéphane Migot • Winter Zeev • Lenthár Balázs
És Neked miben segíthetek? • GEpress-referenciák.
A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.
- Műfaja: Serious matters & elitbulvár. Glamdoire.
- Stratégiai cél: femicide-tribute.
- Fenntartó: saját büdzsé, saját szerkesztés, saját vétó. Különjogok: Arena Minda
-
Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE
Fotók: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
