Mottó:
„Durva leszek, de kedves, jószándékú balfaszok vannak a városvezetésben. Ezt látom én, hogy senkinek nem áll szándékában rosszat cselekedni, csak nem tudják, hogy hogyan kellene jót” – mondja* Pál Edit Éva, az UH.ro főszerkesztője. Jegyezzük meg ezt jól, és tegyük is félre most. Idetűzöm mottóként.
Mielőtt erre rábukkantam, átfésültem a székelyudvarhelyi bentlakás-beomlással kapcsolatos román és magyar sajtóanyagokat, utolsónak éppen a Pál Edit Éva Ki mossa a kezeit? cikkét. Ebben van egy passzus, mikor élesben, újságírói kérdésre azt a választ kapja, hogy „No comment” (Sic!). Mivel alig hisz a fülének, és mivel visszakérdez, hogy „van-e kríziskommunikációja az iskolának, ahol egy diák életét veszítette a tragédiában”, megtudja még azt, ami miatt eldöntöttem, hogy muszáj megírnom ezt a kis széljegyzetet: tételesen azt a szemléletet, miszerint „a kríziskommunikáció az iskola belügye”.
Tekintsünk el attól, hogy mintegy kioktatják a sajtós kolléganőt (már megint, és hányszor még), hogy ne üsse bele az orrát. Tekintsünk el a bénult pániktól az érintett iskolavezetői közösség térfelén, és attól, hogy idegességében lelkileg-emberileg se hozza mindenki a legjobb formáját.
De attól még az elvárható minimum, mezei cikkolvasóként is: aki válaszol egy újságíró kríziskommunikációval kapcsolatos konkrét kérdésére, tételesen arra, van-e ez, vagy nincs, annak tisztában kell lennie azzal, hogy megfogható dokumentumról beszélünk.
Megtervezett lépéssorozatról, riadóláncról, kommunikációs rendszerről. Konkrét forgatókönyvről.
Az UH.ro cikkének ez az eleme nem főcsapása Pál Edit Éva cikkének, ez az iskolaigazgató nem a direkt érintett iskolaigazgató: nem az ő bentlakása omlott be, hanem az általa vezetett intézmény diákja (!) hunyt el a romok alatt. Indirekt első érintett vezető. Itt volt a lehetősége szívből beszélni.
A nocomment nem szívbeszéd a gyászban.
Nem volt betervezett target összetalálkozni vele, kérdést szögezni neki, és jól fölkoncolni.
Ez az incidens a közszereplők számára éppen ezért rendkívül hasznos lehet. A helyszíni purpárlé ebből a szögből nézve (11 év szabadúszó kommunikátori tapasztalattal, 30 év sajtómunkás múlttal, marketing-kommunikációs diplomával amihez a krízisforgatókönyv megírása beadandó volt) annyira abszurd, annyira félrecsúszott, hogy az a gyanúm (lásd mottó):
-
- a kolléganőnek reagáló fél egyszerűen nincs képben a kríziskommunikáció szó szakmai értelemben vett fogalmával.
Pál Edit Éva úgy érezte „pökhendi” választ kapott, és ezt az érzését bele is írja a cikkbe.
Nem azért írja bele, mert „az UH.ro olyan”. Nem azért, mert ebben a filmben – ami itt fut piciny kis életeink alatt, a saját kis erdmagyar közéleti tragédiánkban –, jól áll neki, ha ilyen bunyós a főnök csaja. Nem azért hagyta benne a cikkében, mert föltett szándéka volt nekimenni minden egyes iskolaigazgatónak.
Amit Pál Edit Éva főszerkesztő pökhendinek érzett újságíróként, azt kríziskommunikátori körökben úgy nevezzük: végzetes baki.
Ilyenért szoktak szenvedélyesebb társadalmakban kollektív tudatból lincselni.
A pökhendiség érzete nem(csupán) szubjektív, hanem kommunikációs direkt melléktermék. Törvényszerű következmény. Lévén, végzetes baki =első számú ellenjavallat a kríziskommunikációban.
Ami egy szakma.
És amelyben alaptétel, hogy a No comment-es válasz az Így ne! egyik konkrét iskolapéldája. Közhely.
És ezért ezt kötelezően kezelik is a cégek- szervezetek krízisforgatókönyvében.
in. Bőhm Kornél: „Sem megerősíteni, sem cáfolni… ” Lépjünk túl a közhelyeken hatékony kríziskommunikációval! 3. Rész: Ha beüt a mennykő. HVGkönyvek, 2018.
Magánügyekben lehet nocomment. Ott magadért döntöd el, reagálsz-e. Ott lelkiismereti döntés, tartozol-e felelősséggel privát ügyeidért a publikumnak. Lapozzunk csak bele.
Tehát, ha meg is szoktuk itthon Székelyföldön, Erdélyben, jól együtt élünk ezzel közéletileg – azzal, hogy van ez a reflex lepattintani a kiveszőben lévő, hiteles oknyomozó sajtót -, a székelyudvarhelyi tragédia most még meg tudja állítani a hévet, ami, úgy tűnik, elragadja a jószándékú balgákat.
Mert már láthatóan nagyon nagy baj van kríziskommunikációilag.
Ha jól értem: most az a kríziskommunikációs stratégiája a Giminek, hogy lejáratja a sajtót?
Mármint, akikre a legjobban építhetne stratégiailag? Atyavilág.
Nem kiabálok.
Viszont, kedves többi intézmény, cég, szervezet. Ne gondolja senki, hogy mindenkinek mindenhez kellene érteni. (Az újságírónak kicsit mindenhez, és az UH.ro-s kollégáknál ez nettóban rendben van.)
Vannak vidékek, gyönyörű tájak, ahol lehet emberileg hibázni.
Aztán megint hibázni.
Aztán kétbalkézzel hibázni.
Aztán megállni, levegőt venni, és korrigálni, menteni – szakemberrel, amíg még nem késő –, ami még nincs veszve.
De, legfőképpen, akik még nem szaladtak bele ebbe a kisvárosi öngólspirálba: talán érdemes innentől, prevenciós céllal, megterveztetni (szimuláltatni, begyakoroltatni) egy szakemberrel a krízisforgatókönyvüket.
Ennek a munkafolyamata interaktív (belső kommunikációs).
A megszületett dokumentum, amelyet majd vészhelyzetben fölbontanak, mint Oscar-gálán a borítékot, és mikor majd gondolkodni sem tud senki (mert a krízis már csak ilyen), akkor lépésről lépésre ez vezethet. Erre van. Termék. Ezért fizettünk érte.
És, ez a megszülető krízisforgatókönyv, amely a kommunikációs szcenáriókat taglalja (szerepek, feladatkörök összehangolásával, kárenyhítő üzenet-tervezetekkel, B-, C- etc.
gyakorlati ügymenettel, monitoringgal, adatbázissal, korrekciós pályákkal) , ez már a megrendelő külön bejáratú belügye.
Az Uh.ro nem is publikálni akarta a krízisforgatókönyvet. Hanem csak megkérdezte: van-e kríziskommunikáció? Bele akart állni a krízisforgatókönyv szerinti szerepébe. Igazodni akart.
Féreértések adódnak, ez emberi. Még nincs minden veszve.
Less Ego. Vegyünk vissza. Fáj ez nagyon, enélkül is.
UPDATE/KÖZVITA: A második, kórházban elhunyt diákáldozat halálát követően jelenleg (2024. január 13.) nyitott, eddig 120+ hozzászólásos közvita zajlik Egyed Ufó Zoltán oknyomozó újságíró (UH.RO) profilján itt.
