házigazda: GERGELY EDIT

Kiemelt fotó:
Lenthár Balázs

Hogyan gondolkodik ma egy zeneszerző, kritikus, fotós, író és egyetemi oktató a mesterséges intelligenciáról? Mit jelent a művészet és a technológia találkozása az alkotás számára?
És miért állítja Weber Kristóf, hogy a „műész” visszaszorítja a háromszáz éve dühöngő individualizmust?

– az alkotás és reflexió kettős természete;
– a kritika felelőssége és objektivitása;
– az AI etikai, történeti és evolúciós szerepe;
– az individualizmus kulturális visszaszorulása;
– az emberi kreativitás új mintázatai;
– az alkotó és a technológia összeolvadása.

Mi történik az alkotással, ha az intelligencia többé nem egyéni, hanem összegző jelenség?

Weber Kristóffal a mű-észről beszélgettünk: nem mint technológiáról, nem mint művészeti eszközről, hanem mint olyan fordulópontról, amely újrarendezi az ember, az alkotás és a kritika fogalmát.

Ez az interjú nem megnyugtatni akar, hanem pontosítani: hol ér véget a művészet, és hol kezdődik valami egészen más.

Weber Kristóf. Képforrás

Weber Kristóf 

 

– A Pécsi Tudományegyetem és a FreeSZFE oktatója.
– A PRAE művészeti portál szerzője; kritikák, esszék, elméleti szövegek publikálója.
– Zeneszerző (kottái itt fellelhetők), fotós és író,

aki ebben az interjúban először fejti ki részletesen:

– a „műész” (generatív kreatív intelligencia) fogalmát,
– az alkotás és reflexió viszonyát,
– a technológia kulturális következményeit,
– és azt, hogyan formálja át az AI a művészetről és az emberről alkotott fogalmainkat.

pozíció és identitások:

a környezetemet modellezem

GE: Zeneszerzőként, kritikusként, íróként és fotósként is jelen vagy a magyar kulturális térben. Hogyan határoznád meg ma a saját pozíciódat: melyik identitásod a domináns, és melyik az, amelyik folyamatosan „beleszól” a többibe?

WEBER KRISTÓF: Kritikusként nem vagyok már annyira jelen.

Fotózni szoktam, több kiállításom is volt, de az inkább hobbi.

Zeneszerzőként lehetek író és fotós is, hiszen a zenében fel tudom használni az írást és a fotót is. Utóbbit különösen a szűkebb szakterületemen: az elektronikus zenében. A fotókban viszont nem tudom felhasználni a zenét, és az írásban se, noha az írásban fel tudom használni a fotót például illusztrációként.

Így tehát a zeneszerzői munkám a domináns.

Valóban írok kritikákat, azonban úgy érzem: kritikusként el kell szakadnom azoktól az elvektől, amikből a zeneszerzői énemet építem, és próbálok objektív maradni.

Emiatt aztán előfordul az is, hogy kritikusként mélységesen ellenzem a zeneszerzői tevékenységemet.

Alapvetően ez az oka annak is, hogy a műveimet nagyon gyakran törlöm. Vannak műveim, amik a kritikusi alapállásom változásai során érvényüket vesztik: ezeket nem hagyom az utókorra.

Kemény Lili fotója

Weber Kristóf zeneszerző, kritikus és gondolkodó. Elektronikus zenei munkáiban, írásaiban és reflexióiban következetesen az alkotás, a kritika és az intelligencia határterületei érdeklik.

Nem műfajokban, hanem médiumokban gondolkodik; számára a zene, a szöveg és a kép egymással átjárható rendszerek.

Írásaiban és megszólalásaiban az individualista alkotómítosz lebontására, valamint a technológia és az emberi gondolkodás új viszonyaira kérdez rá.

GE: Volt-e olyan pillanat az életedben, amikor tudatos döntést kellett hoznod: a hang vagy a szöveg irányába mozdulsz el erősebben?

WEBER KRISTÓF: Sosem.

Multimoduláris alkotó vagyok,

mindig azt a médiumot használom, amiben a legoptimálisabban tudom a szándékaimat kifejezni. Ha objektív szeretnék lenni, akkor fotózásban. Ha szubjektív, akkor zenében.

Ha mindkét szempontot szeretném használni egyszerre, akkor írok, vagy keverem a művészeti ágakat.

Sokan valamiféle zseninek vagy legalábbis polihisztornak vélnek amiatt, hogy több művészeti ágban fejezem ki magam. Ám egyik sem vagyok:

én ugyanis nem magamat fejezem ki, hanem a környezetemet modellezem.

Szerintem minden lokáció érdekes lehet egy másik lokációban. 

MEGSZÓLALÁS, FELELŐSSÉG:

Nem véleményt formálok. Hanem kritizálok

GE: A kritikusi szerep eleve kitettséggel jár. Mit tartasz a legnagyobb felelősségnek akkor, amikor nyilvánosan véleményt formálsz mások munkájáról?

WEBER KRISTÓF: Mindenekelőtt azt, hogy a kritikus nemcsak egy átlagos befogadó, nemcsak egy ember a sok közül, aki a nézőtéren ült.

Ha egy művész hónapokat, esetleg éveket fektet abba, hogy egy produkciót létrehozzon, akkor

nekem kutyakötelességem ezt a befektetett energiát méltányolni, és a produkció érveit, keletkezésének körülményeit megismerni.

Nem véleményt formálok, az a reflexió, ami egy egészen más publicisztikai műfaj. Hanem kritizálok, azaz feltárom a produkció gyenge pontjait.

Ehhez legalább annyira ismernem kell a kritika tárgyát, mint amennyire a létrehozója ismeri.

GE: Változott-e az évek során az, ahogyan a „kritika” szót értelmezed? Ma mást jelent-e számodra, mint pályád elején?

WEBER KRISTÓF: Igen, nagyon sokat változott.

A pályám elején még nem volt internet, és a kritikák szaksajtóban vagy lokális sajtóban jelentek meg. Ezeket a kritikákat fokozott figyelem kísérte.

Ma ez a figyelem nincs meg, sőt még figyelmi kontextusról is alig lehet beszélni. Így a kritikus feladata is megváltozott.

Ma már nem is írok kritikát, ha egy rossz produkciót látok, egyszerűen ott hagyom, és nem írok róla: ami szóra sem érdemes az szóra sem érdemes.

Ugyanakkor szoktak lenni kritikusi hozzászólásaim, ha egy mű valamelyik közösségi felületen jelenik meg. Sokan ezt trollkodásnak vélik, és bizonyos értelemben az is: ilyenkor a kritikai ösztön nem hagy nyugodni.

Szerintem ez most a korszerű kritikai magatartás.

Ha azonban egy jó produkciót látok, olyat, amely szerintem mások figyelmét is felkeltheti, azt igyekszem írással támogatni. Ez azonban már nem kritika, hanem koncerttudósítás vagy előadás ismertető, azaz recenzió. Ebbe szoktam kritikai megjegyzést rejteni, ha találok negatívumokat.

De ritkán találok.

GE: Volt-e olyan írásod, amit utólag másképp írnál meg – nem tartalmilag, hanem hangütésében?

WEBER KRISTÓF: Volt sajnos több is.

Volt olyan, hogy nem ismertem fel egy mű értékeit.

Ezek évtizedes lelkifurdalásokat okoznak.

Természetesen az is előfordult, hogy valakit feldicsértem, aki aztán később a méltán elfeledett művészek végtelen sorát gyarapította, de az nem bántja a lelkiismeretemet.

Szelley Lellé fotója

Életvilág – tapasztalat:

ma a magyar zeneszerzés világszínvonalú

GE: Milyen zenét hallgatsz mostanában, és miért éppen azt?

WEBER KRISTÓF: Naponta átlag négy órát töltök el zenehallgatással.

A zenehallgatási szokásaim szerint én előbbrevalónak tartom a környezetem és a korom megismerését, mint a saját esztétikai igényeim kielégítését.

Számomra az információ sokkal fontosabb, mint a szépség,

–  szoktam mondani, hogy a szépség is csak egy adat.

Nekem egy televíziós valóságsó adott esetben többet jelent, mint egy szépirodalmi mű. Így elsősorban a tanítványaim zenéjét hallgatom. Nem mindig tetszik, amit hallok, de a saját zeném se mindig tetszik, az enyém sem nekik, és ez így van jól: kialakult köztünk egy diszkusszió.

Másodsorban a budapesti kortárszenei eseményekre figyelek. Marginálisan ugyan, de beletartozom én is ebbe a környezetbe, noha Pécsen élek.

Természetes, hogy meghallgatom, mit művelnek a kollégáim.

A budapesti környezetben nagyon kevés rossz zenét hallok: ma a magyar zeneszerzés világszínvonalú.

Lehet, hogy ez nem mutatkozik meg Grammy-díjakban, de összehasonlítva magunkat más országok kortárs produkcióival, semmi okunk nincs a szégyenkezésre.

Nem volt ez mindig így: a szocializmus cenzúrapolitikája itt is sokat ártott.

A kortárs zenén kívül elég sok népzenét hallgatok, valamint jazzt. Inkább európai jazzt, mint amerikait. Gyakran hallgatok barokk vagy annál korábbi zenéket, és nagyon ritkán romantikus zeneszerzőket: a Bachtól Mahlerig tartó időszak zenéi elég sok ellenérzést váltanak ki belőlem.    

GE: Miért az ellenérzés?

WEBER KRISTÓF: Ez idő alatt a zeneszerzők egyéni teljesítménye érvényesül, míg Bach előtt a zene egy közös motívumkincs volt, amiből mindenki annyit használt fel és úgy, hogy mások esélyét nem rontotta.

A zenei individualizmus kialakulása nem a felvilágosodás individualista filozófiája idején, hanem még az előtt indult el, elsősorban hangszerjátékosok révén, így a lantjátékban John Dowland,  a viola da gamba virtuóz művésze volt Marin Marais, a hegedű esetében Biagio Marini és Heinrich Ignaz Franz Biber,  a billentyűs hangszereknél Johann Jakob Froberger és Orlando Gibbons, vagy a favúvósoknál a Hotteterre-család.

Ezek a hangszeresek koruk sztárjai voltak, a zeneszerzők igyekeztek kiszolgálni őket, sőt sok hangszeres maga is komponált,

így az orgonaművész Girolamo Frescobaldi, és Henry Purcell, vagy a hegedűművész Arcangelo Corelli és Antonio Vivaldi.

Ám ezek a zeneszerzők még nem találtak ki a hangszereken olyan megoldásokat, melyeket csak ők tudnak lejátszani, így keresték, mi az amit tovább tudnak adni a közösből.

Ha például Biber kitalált a hangszerén egy új kettősfogást, azt Corelli megcsinálta másképp, más kontextusban.

Stravinsky például azt állította Vivaldiról, hogy ő csak egyetlen hegedűversenyt komponált, amit aztán sok variációban jegyzett le.

A zeneszerzői individualizmus akkor kezdődött, amikor az egyéniség behatolt a zenei közgondolkodásba.

Például, amikor Bach megkomponálta a fúgák reperkusszióit, amit azelőtt az orgonisták improvizálni szoktak. Ezzel Bach a saját szellemi felsőbbrendűségét sugallta, és a Bach utáni fúgajáték már közel sem annyira izgalmas, mint Bach előtt:

a zeneszerzők elsőrendű érdeke lett, hogy Bach művészetét meghaladják.

Bach óta az egyéni teljesítmény számít, a zeneszerzők egymást próbálják meghaladni, így a zene egyre bonyolultabbá válik. Hegel ezt alátámasztja az esztétikájával, ami szerint az egyén szellemének le kell győznie a világot.

A versenybe a zenehallgatók is beszállnak, az ember egyre műveltebb lesz és a műveltségével felsőbbrendűnek tartja magát.

Az olyan nemzeti önállósodási mozgalmakkal, mint a Vormärz vagy a Risorgimento nemzeti felsőbbrendűséghez vezet. Végsősoron ez az oka a nácizmusnak.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a pusztító fasizmus vajon miért a legcivilizáltabb, legműveltebb, legszélesebb kultúrát és művészeteket kínáló államokban került politikai hatalomra.

GE: Van-e olyan zene – különösen a rockzenéből –, amely korábban meghatározó volt számodra, ma viszont már nem tudsz vele mit kezdeni?

WEBER KRISTÓF: Igen, ilyen a Pink Floyd, de bizonyos értelemben a Rolling Stones is.

A Pink Floydot gyerekkoromban csodáltam, és ma már nem emlékszem arra, hogy miért.

De öreg fejjel meghallgatva kommersz ócskaság, különösen annak tekintetében, hogy közben megismertem a kor elektronikus zenéjét.

Ebből kiderült, hogy a Pink Floyd is merített az elektronikus zene korai alkotóítól, különösen Pierre Schaeffertől, Max Matthews-tól, sőt meggyőződésem, hogy a Dark Side of the Moon nem létezne Tom Dissevelt és Kid Baltan Song of the second moon  ismerete nélkül.

Idősebb korban jöttem rá, hogy a Pink Floyd valójában redukált.

Szintén idősen vettem észre, milyen sokat ártottak az együttesnek a belső dominanciák. Lehet, hogy Roger Waters karizmatikusabb előadó a többieknél, de Rick Wright sokkal tágabb gondolkodású zeneszerző volt, mégsem hagyták érvényesülni.

A Rolling Stones is az individualista megnyilvánulások miatt okozott utólagos csalódást:

egy idő után azt vettem észre, hogy kamaszkorom kedvenc bulizenekara önmaga paródiájává vált.

Vannak azonban zenészek, akiket ugyanolyan hévvel szeretek ma is mint régen, köztük a legfontosabbak Yoko Ono, Brian Eno és John Zorn. 

Megjegyzés Balázsi Gábor newyorki rákkutató véleményére:

Én az individualizmus lebontását személyes célkitűzésként próbáltam megfogalmazni, és azt csakis a saját tevékenységemre értem. Nyilván nem tartom az individualizmust a sátántól valónak, és háromszáz éves tudást szerintem sem kéne elfeledni, csak azért, mert azokat egyéniségektől tanultuk. Nem tartom bajnak, hogy nem egyezik a véleményünk néhány kérdésben, sőt azt tartanám bajnak, ha egyezne: unalmas volna az élet, ha mindenki mindenkivel egyetértene. Ha valaki azt olvasta ki a mondanivalómból, hogy az individualizmus ártalmas,  akkor nagyon rosszul fogalmazhattam. Pusztán csak arról van szó, hogy a saját személyes érveim nem elegek ahhoz, hogy a „világot megváltsam”, márpedig minden egyéniségnek valahol ez a célja: létrehozni olyasmit, amit más nem tud. Ezzel szemben én tényleg azért alkotok, mert nem szeretek unatkozni. Egyáltalán nem  szeretnék létrehozni semmit, minden alkotásom melléktermék, a többségét ki is dobom. Engem az alkotás csakis mint tevékenység érdekel. Még annyit, hogy én nem a kollektivizmust állítom szembe az individualizmussal, hanem a képzelet holisztikus expanzióját, ami persze tartalmazza a kollektivizmust is, hiszen a vallások kollektív képzeleten alapulnak. Ő Sartre-t idézi állítása védelmében, én Florenszkijt. A két gondolkodó nem állítható oppozícióba, viszont jól megférnek egymás mellett. 

GE: Mit olvasol akkor, amikor nem szakmai kötelességből, hanem belső szükségből nyúlsz könyvhöz?

WEBER KRISTÓF: Verseket, és rövid publicisztikát főleg mai szerzőktől. Vannak biztos pontjaim, ilyen például Hervay Gizella és Láng Orsolya költészete: lélekemelő módon hatnak rám.

Ilyen volt  Lev Rubinstein is, akinek meggyilkolása óta csökkent az olvasás iránti igényem:

belső szükségből ma inkább zenét hallgatok. 

GE: Van-e olyan szerző vagy könyv, amelyhez időről időre visszatérsz, mert az élethelyzeteid változásával mást és mást mond neked?

WEBER KRISTÓF: Szerzőkről én nem tudok beszámolni, könyvekről igen: mindig a kezem ügyében van Arisztotelész Poetikája, és a Korán. Arisztotelész más műveit nem is ismerem, és a Koránt sem szent könyként emelkedik ki nálam, hanem inkább költői teljesítményként. 

GE: Erdélyben, Romániában járva-tapasztalva, mit tanultál meg a román kultúráról közelről, amit kívülről nézve nem lehetne megérteni?

WEBER KRISTÓF: Egész életemben mindössze három alkalommal jártam Romániában, összesen nem töltöttem el ott egy hónapnál többet, tehát közvetlen tapasztalatokról nem tudok beszámolni.

Természetesen én is Bartók Kolindáin nőttem fel, és távolról nézve nekem két név emelkedik ki: George Enescu és Nichita Stănescu.

Utóbbit Pilinszkyvel egyenrangú gondolkodónak tartom, sajnos nagyon kevés a magyar fordítása. Enescu esetében pedig a neobarokk törekvések azok, amik elgondolkodtatnak. 

GE: Számodra a „kultúrnép” fogalma inkább nyelvi, történeti vagy mindennapi viselkedés kérdése? És ebben az értelemben hol helyezed el a román kultúrát – személyes tapasztalat alapján?

WEBER KRISTÓF: Számomra a kultúrnép fogalma nem létezik. Minden népnek van saját kultúrája, ami így, vagy úgy beágyazódik a globális kulturális masszába.

Németh-Sámik Emma fotója

Mesterséges intelligencia:

a következő fok az összeolvadás, a szingularitás

GE: Ha egyetlen kérdésben kellene megfogalmaznod, mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról az alkotás (zene, fotó, irodalom, kritika) kontextusában: mi lenne ez a kérdés, és mi a válaszod rá?

WEBER KRISTÓF: Azt kérdezném, hogy valóban lehet-e emberre ártalmas a mesterséges intelligencia.

Adatszolgáltatóként veszek rész a mesterséges intelligencia fejlesztésében. A tapasztalataim eddig igen pozitívak.

Például én egészen fiatal korom óta foglalkozom elektronikus zenével. Aztán mikor az analóg rendszereket felváltották a digitális eszközök, akkor megtorpantam, mert a programozáshoz nem értettem.

Így évtizedekig komponáltam akusztikus hangszerekre, persze elektronikus zenei tapasztalatokkal.

Amióta a mesterséges intelligencia programozik helyettem, visszatértem az elektronikus zeneszerzéshez.

Tehát én nem helyettesítő eszközként, hanem segédeszközként használom a mesterséges intelligenciát. Nem komponáltatok vele, de szívesen hallgatom a mesterséges intelligencia zenéit, mert abból megismerem az átlagot, ami mindig elgondolkodtat.

Azonban azt látom, hogy az emberek nagy része tartózkodóan viselkedik a jelenséggel. A tömegek félelmei leginkább abban manifesztálódnak, hogy a mesterséges intelligencia – amit én Szentjóby Tamás javaslata alapján „műész”-nek hívok – túlnő a humán intelligencián, és ezáltal uralma alá hajtja az embert.

Csakhogy ez a félelem paradoxon.

A műész sosem fog az embernél többet tudni, mivel mintáit az embertől kapja. Abban különbözik a humán intelligenciától, hogy összegző, és tudása nem szorul az individualizmus határai közé.

Belátható időn belül utol fogja érni az emberi intelligenciát, a következő fok pedig az összeolvadás, a szingularitás.

Ennek már most látható jelei vannak:

az emberek nem tudnak mobiltelefon nélkül gondolkodni.

A mobiltelefon személyi digitális asszisztenssé vált, részt vesz az ember kreatív megnyilvánulásaiban.

Az alkotás alapvető emberi joggá válik, nemcsak a művészek kiváltsága lesz.

Ez polarizálja a művészeteket és a tudományokat is. Várható, hogy az ember egy új evolúciós szintre lép.

Úgy gondolom, ez a fejlődés pozitív, mert az emberi jelenség alapvetően pozitív: minden ember jó embernek születik.

A rossz ismerete nem teszi szükségszerűvé a rosszat, és ha a műész magáévá teszi az ember kritikai morálját, az etika is fejlődni fog.

Persze nem látom a jövőt, azt még a műész sem látja. Így egyáltalán nem biztos, hogy ezek a remények bekövetkeznek.

Az már most látható, hogy a műész visszaszorítja a majd’ háromszáz éve dühöngő individualizmust, és az egyéni teljesítmények helyett ma már a globális teljesítmények biztosítják a fejlődést vagy legalábbis a változást.

Kásádácz Kira fotója

Kritikus jövőkép, alkotás és technológia:

Az algoritmus az ember felismerése

GE: Látsz-e reális veszélyt abban, hogy a mesterséges intelligencia eljelentékteleníti a kritikus szerepét?

WEBER KRISTÓF: Látok ilyen tendenciát, de ezt nem tartom veszélyesnek.

A műész szerteágazó ismeretei révén képes objektivitást biztosítani egy mű megítéléséhez.

A kritikusi szakma átalakulhat, de minden korban szükség lesz hídszereplőre alkotók és befogadók között. A művészetek nem tűnnek el, az individualizmus szerepe viszont csökkenhet.

GE: Mi az, amit szerinted semmilyen algoritmus nem tud pótolni egy emberi alkotóban vagy értelmezőben?

WEBER KRISTÓF: Az algoritmus az ember felismerése. Nem azért használjuk őket, hogy pótoljanak valamit, hanem hogy bizonyos szükséges automatizmusokon könnyebben túlessünk.

Az automatizmusok ugyanis egyes folyamatok megszűnését is jelentik, ugyanakkor más folyamatok megszületését, vagy előtérbe kerülését is jelzi.

Ezek a változások nem járnak megrázkódtatások nélkül. Én Pavel Florenszkij álláspontját tettem a magamévá: 

környezetemre úgy tekintek, mint élőmúzeumra, így a sok változás közepette is megtalálom az állandót.  

GE: Ha a következő öt évedből csak egyetlen projekt maradhatna meg: zenei, irodalmi vagy kritikai – melyiket választanád, és miért?

WEBER KRISTÓF: Nem szeretném, ha bármelyik projektem fennmaradna.

Nem azért alkotok, hogy az örökkévalóságot megkísértsem.

A világ változik, a változás pedig elmúlással jár, így a műveim szavatosságai is érvényüket vesztik.  Ha a tevékenységemből akár csak rövid ideig másnak haszna származott, akkor már megérte.

GE: Mit tanácsolnál azoknak, akik egyszerre szeretnének alkotni és reflektálni mások munkájára – anélkül, hogy elveszítenék a saját hangjukat?

WEBER KRISTÓF: Azt, hogy a reflexiót építsék be saját alkotásaikba, és csináljanak mindent másképp, mint az elődeik.

Gergely Edit

Készült 2025. december 15-20 között, a Magánterület 2.0-re.

A szerző projektmenedzser- és HR-specialista képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-kiadóval készült friss interjúnkat: FR / EN / (magyarul és románul szerk.alatt. Nézz vissza később is.)

• Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE