Előbb a hír – aztán a csend. 2025. szeptember 16-án elment Robert Redford, 89 évesen. Az agy még percekig világít a hír után, mint amikor a vetítő leáll, de a vászon makacsul őrzi az alakját. A veretes, szelíd, megbízható férfi – talán az utolsó ilyen – most kilépett a fényből, s a szemünk hamarost hozzászokik a sötéthez.
Ha igaz, hogy a filmekből tanulunk Óperencián innen is, cseperedőként karaktert olvasni, akkor Redford a bizalom halk nyelve volt. És nem csak azért, mert az újságírásban való hitet személyesítette meg. Miközben a gyerekszoba ajtajából báméckodtunk a még fekete-fehér tévére, Székelyföld és a Ceaușescu-éra közepén.
Újságírót játszott, kétszer is, kétféleképp. Bob Woodwardként a kitartás fegyelmével – azt a fajta férfi megtestesítve, aki nem emeli föl a hangját, mert az igazság beszél helyette. Warren Justiceként a mentor csendjét. Két újságíró-karakter, de ugyanaz a szem: „nézz rám, számíthatsz rám”. Allűrök nélkül.
Aztán ott a másik Redford: a Tisztességtelen ajánlat milliárdosa, aki egyetlen éjszakáért egymillió dollárt tesz az asztalra. A kritikusok vitatkoznak rajta – melodráma, tanmese, kísértés – de a kérdés, amit feladott, ma is éget: mi az, ami nem eladó?
Mert a férfiminta nem az, aki mindent megvehet. Hanem aki nem ad el mindent.
Redford paradoxona így lett érthető: a vásznon kísértett a pénz, mögötte mégis a tartás sütött át. Az a régimódi, kártyavágás előtti pillantás, amelyik azt mondja: „elég”. Mindig is két szemmel néztem ezeket a férfiakat – a sajátommal és Arena Minda tekintetével.
Lehet, hogy most nem csak őt gyászolom. Lehet, hogy nem csak lehet: biztos. Egy ideje (tudom pontosan, ki halála óta: de most nem írok nevet, vagy ha mégis név kell ide: legyen József Attila) minden hír a hiányt húzza ki belőlem.
Sorra mennek el az apafiguráim.
Redford egyidős volt az Apámmal. Dátumra 16 nap eltéréssel fiatalabb Apámnál. Ő 1997-ben ment el, hatvanegy évesen. Azóta is temetem: mindig és meg-megállva. Még megérhette volna – látja, Mr.Redford – az egyszem életben maradt unokáját az Apám is.
Az Apámról nem maradt filmfelvétel. Néhány allűrje viszont vetít emlékeket a fejemben, és talán ez, ami segít, hogy ne felejtsem: még dolgom van ezzel. Egyetlen pici buletinképem maradt tőle. És egy töltőtoll. Tizenöt másoktól kapott bútorgyáros névjegye. És a nagyon jó- és rossz emlékek, amiket, tudom, ki kell írnom, még ebben az Életben. Valahogy.
És talán ezért is fáj ennyire. Azt hiszem, az a Hollywood, amelyben Redford felnőtt, még hitt az ilyen gesztusokban. És azt hiszem, én is, foggal-körömmel, megveszekedetten hiszek. Lassan sarkon fordul ez a kor. De az, amit a vászon sugárzott belőle – a fegyelmezett jóság, a nyugodt határ, a vállalható tekintet – , itt pulzál az ereimben.
Látod, Apám, Robert Redford, fix a névnapomon, elment.
Halála, nyilván, nekünk messze nem filmtörténeti. Hanem hátrahagy egy szelíd férfialakot, akinek nem az egója, hanem a hitelessége erőteljes. Az a típus, akiben – minden zaj, minden alku és minden tragédia után – még mindig bízni lehetne. Talán jobban, mint ahogyan az Apámban tudtam.
Isten veled, Robert Redford. És, Isten veled, Apám. Talán most jobban vagyok attól, hogy ezt így megbeszéltük.
Ugyanabból a fényből vágtak ki Titeket; én pedig itt, ugyanebben az Életben, őrzöm még a kontúrt, vetítve, mindenféle áttételben, a fiamnak is. Amíg csak a vásznunk bírja.
With Love,
Edici
Pour les connaisseurs: Az apák és a szeretők arcai néha ugyanabba a fénybe mosódnak. (Arena Minda)
This work is licensed under a Creative Commons Attribution 4.0 International License.
