Szabadszájúság vagy finomkodás? címmel vita indult az akkor még működő Romániai Magyar Szó Szonda Szabolcs által szerkesztett Színkép mellékletének hasábjain az irodalmi nyelv szóhasználatáról.

És hamarosan, Cseke Gábor és Gergely Tamás munkája révén, fölpörgött a stockholmi Káfén.

[Címekre kattintva – lennebb – külön ablakba/füleken nyílnak. Összeolvashatók.]

Nem látok egyet se, ami ne lenne vállalható – persze, ehhez körbe kellene mindenkit most kérdezni. És többen a szerzők közül már nincsenek velünk – most halljuk a hangjukat picit – : aki olvassa, megkérem, írja be IDE a cikk alá kmmentbe: miben módosult a véleménye. Kérlek, adjátok tovább, hogy eljusson hozzuk ez a lehetőség. köszönöm. GE

Magamét fönntartom.

Gergely Edit:

Irodalom és szabadság

Jajna, hogy trágárság, obszcenitás, szex az irodalomban? Szabadság és szabadosság a literatúrában? Káromkodás a jambusban? Négybetűs szavak a rímkényszerben?

Nem is tudom. A világ álszent és szemforgató. Ez tartja egyben. A hazugság.

De a világ egyben szép is, csúnya is. Az irodalom feladata, hogy helyiértékén kezelje, fogalmazza meg, amikor szép, amikor csúf.

Mindig a szöveg minőségén múlik, a szöveg valódiságán: befogadjuk, elutasítjuk.

A jó szöveg sok mindent eltűr, sőt, annál is többet.

A jó szöveg igényli a minél tisztább és racionálisabb gondolati transzformációt. Hogy ne maszatoljuk szét.

De hogy mi a jó szöveg, azt megint nehéz… Zárjuk rövidre.

Jó szövegnek nevezhetjük az olyan textust, amely nem csak eltűri, de meg is követeli, hogy természetesen viselkedjenek benne a szavak.

De miről ismerszik meg a jó szöveg?

Arról, hogy az olvasó azonnal természetesnek veszi a szöveg póztalan viselkedését.

Mint az életben.

Ez mindig az olvasóról szól. Az olvasói előéletről.

Ez elválaszt, szétszed, osztályoz.

Ami a templomban obszcén, a rakodómunkások kocsmájában finomkodás. Aki az irodalmat szentélynek (Jókai romantikájának) képzeli, szentélyként érzékeli, lélegzetet visszafogva viselkedik odabent olvasóként – a legkényelmesebb célközönség. Ne legyenek új formák, utak, kifejezésmódok. A vágányok fixen, a menetrend, a sebesség szabályozva.

Persze, mindig az a kérdés: ki, hol, miért, kinek.

Példának okáért: ki írja? Példának okáért: ki olvassa? Van-e célközönségünk, megtaláljuk-e?

A szabad nyelvezetű író magának ír

– az adott világ egyféle szinkrontolmácsa. Nem nyomorítja a szerkesztő, a kiadó óhaja, prüdériája, a társadalmi elvárások (vö: a világ hazug és álszent).

A legszabadabb író az, aki valakinek ír.

Egyvalakinek. Ezt most nem részletezném. De ők ketten olyan világot képviselnek, amely világ nem üt el kényszeresen létük/jelenük kultúrkörétől.

A legeslegszabadabb író meg olyasszerű, mint a gleccser.

Odafönt – az időben, a társadalmi teremtőerőben, a fiatalok nyelvén, a szaknyelvekben – teremnek és hullanak a szavak, mint a hó, nála (a gleccserben) tömörül össze az évtized, negyedszázad szótenyészete. Leválogatja, és halad, csúszik, nyomul lefelé.

Nincs gátja.

A nyelv él, mozog, terem, új változatokra, alakulatokra képesen.

Pontos és szikár – amikor. Omló és áradó – amikor. Szokatlanul nevén nevez jelenségeket, radikalizál, új terminológiákkal él.

Az, hogy a nyelv pusztul, vicc.

A nyers, vad, otromba, csak a meghökkentésre, pornográfiára, extrémitásra harapó irodalmi művek kihullanak.

Az irodalom emberi mozdulatok, érzelmek és fantázia.

Hogy nem a hetvenes évek – tehát nem szüleink – hangján, ezen egyedül a csak hetvenes évek hanghordozását ismerők csodálkoznak. Attól soha nem hal meg egy nyelv, ha figyel a változásokra, idomul az időhöz.

Az idő pedig a közbeszéd folyamatos átalakulása. Természetes folyamat.

Természetellenes az volna, ha a fiatal irodalom a meglehetősen taszító nyelvi formációkban hadakozó politikát követné, a politika önmagát is lejárató szókészletét variálná.

Minthogy az irodalom ritkán napi politika.

Remélhetőleg egy ideig nem is tér vissza, nem telepszik rá az adott kor kortárs irodalmára.

Ehhez a vágyhoz képest néhány pajzán szó, néhány nemi aktus lendületes megjelenítése – hogy úgy mondjam – ártatlan, olvasópárti magánügy.

Gergely Edit

in. Üzenet lélekdoktor szeretőhöz. / Message à mon amant psychologue Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Kiadó, Kolozsvár, 1999. Felelős kiadó: Szőcs Géza.

A szerző projektmenedzser képesítésű, marketing végzettségű, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

Kiemelt kép: Δούλος Ιωάννης / foREver. Modell: Arena Minda. A felvétel a Szerző tulajdona: © Δούλος Ιωάννης

Aztán, hogy ne csak erdélyi térfélen pattogjon, átdobtam a labdát szlovák pályára, Hizsnyai Zoltánnak – mikoron Balla D. Károly vendége volt az Ungpartyn.

Ezt mondta:

Kedves Edit,

ugye, tudod, nem kell mindent készpénznek venni, amit leírnak, beleértve természetesen azt is, amit én írok:

van obszcenitás, ami a maga textuális beágyazottságában és emfatikus mivoltában valójában nem is trágárság, hanem egy mélyen szemérmes, lágyszavú ember megpihenése a nyelvi leheletfinomságokat erős kontúrokkal kiemelő, féktelen verbális indulatban –

és van szemérem (a szó mindkét értelmében), amely eksztatikus semmitmondásának bűzös mellékvizein durván illetlen felületességek felé hagyja sodortatni magát.

Hizsnyai Zoltán. /Fotó: Somogyi Tibor

No, de máskülönben, eme agyalágyultságoktól messzire elvonatkoztatva is: hiába a brüsszeli csipke árnyékának lengedezése a lyányszoba halványrózsaszín selyem falkárpitján, ha az efféle negédességek a szenzibilis szellem expresszív kontrapunktjai nélkül émelyítőbbek minden obszcenitásnál!

Bizony mondom, még a pókháló-finomságú részletek is jobban kihozhatók ama képzeletbeli tapétán egy-egy jól elhelyezett “anyád fasza!” révén.

Ami ráadásul – legalábbis ha a fiának mondja az ember – még az önkritika altruizmusának szabadságával is bearanyozza a kontrasztjelenség alapos kiaknázásával plasztikusabbá tett lelki finomságokat.

GE Hizsnyai-appendix Forrás.

KONTEXTUS

*Megj.: FONTOS: a KÁFÉ megállt – RIP. Nem él. Tehát IDE vissza kell jönni kommentelni. Én itt vagyok, nézem, figyelek. GE

LINKTÁR, Káfé (Stockholm) RIP:

• Vitaindító: Szonda Szabolcs, Diderot, Vakarcs Lóránt: Miért és mikor (ne) finomkodjunk az irodalmi szövegben? Színkép-Káfé négykezesben válaszoltak:
• Elaléló lila ló Bogdán Tibor
• A rendőr meghalt, a diri él Bölöni Domokos
• A szótár teli van mindenfélével… Cseke Gábor
• Mumuban, akár a tehenek? Cselényi Béla
• Spontán gondolat Eva Agnel
• Mondja, kérem, Ön a tornatanár?. Lófaszt, én az illemtanár vagyok BDK
• Szembeköpés van Hervaynál, lófasz nincs Balázs Imre József
• Nyolcvan procent Gergely Tamás
• Ha neked az anális túl lokális Kerekes Tamás
• A szerelem hatalmáról Krebsz János
• Most a seggcsók is megosztja a társaságot Ágoston Hugó
• Jó, rossz, stb. Kukorelly Endre
• Mikor és miért (ne)? Móra Zoltán
• A pina önmagában költészet. Persze a fasz is. Csak le kéne tudni írni. Pál Kata
• Minden valamire való író tudja hogy Sántha Attila: Az irodalom nem mindig a szépről szól
•  Finomkodás helyett finomság és ízlés az irodalmi szövegben Kudelász Ildikó
• Hogy beszélne egy katona? Páll Szilárd
• svédek Sall László
• Ribillió a Korunknál Szilágyi Júlia
• Hány lófasz teszi a finomlelkű írót? Szonda Szabolcs
• Egy konkrétum Zelei Miklós
• A dolgok néven nevezéséről Zsidó Ferenc
• … az Akadémiát? Demeter Szilárd. Replika: Fragmentálunk? Gergely Tamás
• Amikor Pruteanunak igaza volt Kalmár Zoltán
• Íróként módjával Kinde Annamária (ui. Borcsa János)

És Neked miben segíthetek? •  GEpress-referenciák.

• Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE