Ma 11 éve ment el Andrassew Iván.

Évforduló,

super 8-assal

„Az újságírás tíz százaléka tehetség, kilencven pedig etika.”

Andrassew Iván

 

Andrassew Iván nem „közszereplő” volt, hanem

erkölcsi viszonyítási pont.

Olyasvalaki, akinek a jelenléte önmagában csökkentette a zajt, a durvaságot, a hatalmi gátlástalanságot.

Halk volt, diszkrét, szakmailag kérlelhetetlen, emberileg nagyvonalú.

A baloldali liberalizmusnak ahhoz a ritka, ma már szinte érthetetlen változatához tartozott, amely nem harsány identitás, hanem felelősség volt.

A Tőkés László-pert – a Ne vígy minket kísértésbe miatt – sajnos nem tudjuk meg, hogy megnyerte-e. Nem tudjuk, mert közbejött a betegség, és a történelem – amely mindig szereti az ilyen félbehagyott mondatokat – elintézte, hogy a narratívát mások írják tovább. Profi PR-húzás volt, ahogy akkoriban „megoldották” az ügyet. Attól még rossz érzés marad.

Az ember nem felejt, legfeljebb tudomásul vesz.

#memoryHeals Rónai egon vendége:

08:15 NB! Tőkés László sajtósa, Demeter Szilárd, kiadta a neten az információt, hogy a könyv készültéhez szolgáló nyersanyagot Orbán Viktor már a könyv megjelenése előtt megkapta – és visszaküldte Tőkésnek.   E-könyv

 

Én szeretem Andrassewet.

Nemcsak azért, mert apaként fordulhattam hozzá védelemért, amikor Budapesten egy nagyhatalmú ember férfiként, nagy erőkkel zaklatott, és világvége volt: nem mertem kimenni az utcára, mailt nyitni, mobilt bekapcsolni – csak annyi időre, míg Andrassew számát kikerestem az érmés bentlakásbeli telefonfülkében – , és rendőrség nyilván nem jöhetett szóba.

„Nyugodj meg, ez rendben lesz.” – mondta. És megmondta, mit tegyek, amiből ő újabb hívásom nélkül tudni fogja aznap estig: leállt. (És: leállt.)

De nem csak ezért.

Hanem mert mindig a gyengék, a védtelenek pártján állt, anélkül hogy zászlót lengetett volna.

Mert józan volt, higgadt, szelíd és egyszerre szakmailag is mélyen emberi – embertelen teherbírással.

pontosan tudta, mikor kell hallgatni. és mikor nem szabad, bármi áron se.

Ma, amikor sorra mennek el az apafiguráim, különösen fáj a hiánya.

Fáj, hogy amikor a Méray-díjhoz választhattam, a biztatására, hogy tanulni ott jobb lesz, a sokkal nagyobb Népszabadságot [1956-2016], nem pedig a szűkülő Népszavát választottam. Vele.

Fáj, hogy nem ültem mellette kilencven napot. Hogy nem láttam belülről, hogyan dolgozik. Hogy döntéseimnél nem tudom az ő mozdulataihoz mérni magam. Ez részben önzés, de főleg veszteség.

Ez az emlékezés egy nyári filmkockával kezdődött.

Super8-as vetítette ma egész nap, fejben, Szigligetet, ahogy kijön elém Milossal, cigaretta, a mosolya, a fontosak, és a hallgatás, az elveszett fél fülbevalóm, a túl nagy gond egy kis bizsuért, ahogy mindannyian keressük, és végül az a kép, amit rólam akkor készített.

Ilyen volt: figyelt, nem magára.

Kolozsvári nagymamája volt.

Erdély nem az eszében volt, hanem a szívében.

Nekünk, netezőknek, Andrassew Iván legenda volt – az internet korai, tisztességes idejéből. 

És ha van a világban becsület, akkor – mélyen, talán szégyenkezve – még az ellenségei szívében is az.

Gergely Edit

2026. január 14.

---

Még érzem a hangulatot, amikor ezt a képet készítettem Székesfehérvárott, a webes konferencia utáni ebédnél.

Más fölvezető most nincs.

Andrassew Iván halálának 9. évfordulóján már újból együtt a két jóbarát az Égi Teraszon.

GE, 2024. január 14.

---

Beszélgetésünk Andrassew Ivánnal 2004.-ben készült. Az itt közölt teljes átirat rövidített, szerkesztett változata megjelent a Krónika 2004. október 15-17.-i lapszáma Szempont mellékletében.

---

Beszélgetés a @KUKAC feltalálójával, Andrassew Iván  újságíróval, az internetto főszerkesztőjével

 

GERGELY EDIT: – Kevés magyar író dicsekedhet azzal, hogy egy ennyire közhasznú, mindennapos szót talált ki, mint az internettel, e-maillel kapcsolatban használatos „kukac”. Hogyan történt?

ANDRASSEW IVÁN: – Ez csak egy legendácska.

Szerintem ezt „@” párhuzamosan, vagy nálam előbb mások is kukacnak nevezték. Úgy két éve az egyik Hócipő-s kollegám kérdezte, hogy igaz-e, hogy én találtam ki a kukacot.

És elmesélte a következő szerkesztőségi történetet.

Annak idején,

a Mai Nap szerkesztőségében, ahol először használtunk a magyar sajtóban számítógépeket,

minden olyan cikkemet, amibe valamiért belepiszkált az olvasószerkesztő, úgy írattam alá, hogy @ndrassew – mert azokat „kukacosnak” tekintettem.

Egyszer valaki megkérdezte, hogy „milyen legyen az aláírás?”

Én meg azt mondtam, hogy „kukac” legyen az „a” helyett. És, kérdezte, hogy ez innen terjedt-e el, mert ezzel a történettel úgy terjed, hogy igen.

Mondtam erre a barátomnak, hogy nem valószínű, hogy én találtam volna ki – de nem árt, ha sokan azt hiszik, hogy én találtam ki.

 

– Gyermekkora nyarait kolozsvári nagyszüleinél töltötte, Kolozsvár-Bécs között kutyákat szokott „menekíteni”.

De hogy az egyik legjelentősebb erdélyi író, Mózes Attila, unokatestvére, meg főként: Bánffy-grófokhoz kapcsoló családi szálakkal is kötődik Erdélyhez – nemrég tudtam meg.

– Mózes Attilával háromszor, ha találkoztam életemben, de mindig elolvastam az új könyveit. A sors nem hozta össze kettőnk szoros rokoni vagy baráti kapcsolatát. De mindig jó volt tudni, hogy ő ott van, és hogy a másod unokatestvérem.

Meggyőződésem, hogy Mózes Attila zseni.

Ott kellene lennie a magyar irodalom élvonalában az elismertek, az ünnepeltek között is.

De már nem lesz. Kár.

Nem ő szegényebb ettől, hanem a magyarok.

Mózes Attila (1952. április 8., Marosvásárhely – 2017. január 31., Kolozsvár) / Fölvétel: DIA hangoskönyvek. Fölolvas: Simon Kornél.

 

A Bánffy családhoz nem kötődöm semmilyen szállal. Pusztán érdekességnek tekintem, hogy amikor az apámat a halálos ágyán a család titkairól, a sehogy összeillő dolgokról kérdeztem, egyszer csak elárulta nekem, hogy az ő apja Bánffy Miklós volt.

Az én drága kolozsvári nagymamámnak voltak olyan, rendkívül értékes ékszerei például, amelyek nem illettek szegény származásához és későbbi középpolgári mivoltához.

Maradt róla olyan fénykép, amely gyönyörű asszonyt mutat, igen drága ruhában.

Amúgy is mindenféle mendemonda keringett, ezért kérdeztem.

Nem is tudom, apám miért mondta el.

Talán mert akkor már jelentek meg könyveim és úgy gondolta, hogy a valódi, vagyis a zabi apjától örököltem valami tehetséget. Azt is elmondta, hogy Andrásevics nagyapám tönkrement kereskedő volt, aki nem szerelemből vette el a nagyanyámat, hanem szívességből, hogy így mondjam.

Soha, még a testvéreimnek se árultam el, amit apámtól hallottam, mert azt mondta, hogy hallgassak erről, ne zavarjam meg a családot.

De pár éve apám húga is összerakta az igazságot, ez bizonyos körökben közismert lett, így már miért ne beszéljek róla.

Hangsúlyozom, semmiféle érzésem nincs Bánffy Miklóssal kapcsolatban. Talán annyi mégis, hogy nagyobb figyelemmel olvastam ezután a novelláit.

Mindaz, ami a nagyanyám és közte történt, számunkra már annyira idegen viszonyok között esett meg, hogy ma már nincs helye az erkölcsi ítélkezésnek sem.

Én ezt az egész történetet, az „érdekes, de nem túl fontos” kategóriába sorolom.

Névjegy:

ANDRASSEW IVÁN 1978-ban elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját külpolitika szakon, majd tanulmányait a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem szociológia–filozófia karán fejezte be 1982-ben.

Írni az esztergomi ferences gimnáziumban kezdett. 1970-től tud. segédmunkát végzett, később hírlapkézbesítő. Közben autodidakta módon tanult: számos egyetem és főiskola előadását hallgatta.

1979-től hírlapíró üzemi lapoknál, 1989-től a Mai Nap, majd a Népszabadság, a Hócipő, a Színes Vasárnap, a Népszava főmunkatársa, 1999-ben az iNteRNeTTo főszerkesztője. Alapító főszerkesztője volt a Hócipő online kiadásának, a Katona József Színház munkatársa volt, de vezetett műsort a Klubrádióban is.

A MÚOSZ és a Szépírók Társasága tagja, a Szegő Tamás Díj Alapítvány elnöke volt.

JAK–Hekerle-, Móricz-, Eötvös- és MHB-ösztöndíjas volt, a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete (MASZRE) alkotói díjjal támogatta. Elhunytakor a Népszava saját halottjának tekintette.

---

– Közíró, több lap publicistája, újságírásról előadó is.

Mit gondol, Románia, benne Erdély magyarsága közelebb kerül az Európai Unióhoz, ha az anyaország megszavazza a kettős állampolgárságot?

– Nem hiszem.

Egyrészt szinte biztos vagyok abban, hogy a népszavazás nem lesz érvényes.

Másrészt, ha mégis, akkor is vélhető, hogy a többség nemet mond. Aki igennel szavaz, az érzelmi alapon teszi. Aki nemet mond majd, az fél, hogy itt szavaznak majd azok is, akik nem is itt laknak, és – főleg – terhelik majd az amúgy is katasztrófális magyar egészségügyet és intézményrendszert. Nem azon az alapon döntenek majd, hogy jobb- vagy baloldaliak.

Én is baloldali liberális vagyok, mégis igent mondok majd. De csak azért, mert Erdély a szívemben van, nem az eszemben.

És harmadrészt:

ha az igen lesz többségben egy érvényes szavazáson, mire abból törvény lesz, ami átmegy a parlamenti és az állami szekatúrán és a nemzetközi egyeztetéseken,

Erdély már az EU része lesz, tehát okafogyottá válik a kettős állampolgárság.

Ami viszont fontos, és erre föl kell hívni a romániai magyarok figyelmét is:

a kárpátaljai és a vajdasági magyarok nagyon hosszú időre, talán örökre kirekednek.

Nekik lenne igazán fontos a kettős állampolgárság, vagy valami hasonló.

– Tíz hagyományos papírkönyve jelent meg, ennek ellenére ön a web-irodalom egyik legelhivatottabb hittérítője.

A papírkönyv megjelenése ünnep: nyomdaszag, író-olvasó találkozók sora, kritikák, olvasók, akikkel kezet lehet fogni. Ezzel szemben egy sok munkával megírt regény webmegjelenése sokszor nyomtalanul elvész az internet tengerében.

Hogyan oldja fel önmagában ezt az ellentmondást?

– Most összeszámoltam: mégis inkább csak hét kötetem jelent meg, a többi antológia. Engem már nem nagyon érdekel, ha megjelenik egy könyvem. Nem ünnep, hanem egy csomó kellemetlen kényszer.

Valahol, észrevétlenül elvesztettem az irodalmi hiúságomat. Talán ez védekezés a sikertelenség ellen.

Tulajdonképpen lopakodom az irodalomban, vagyis szinte teljesen visszhangtalanul járok.

Rendkívüli, ádáz, konok érdektelenség mutatkozik a novelláim, a könyveim iránt. Vélhetően azért, mert gyengécskék. De ez nem baj, kicsit ugyan elveszi a mesélős kedvemet, de legalább nem leszek szószátyár.

Meg vagyok győződve arról, hogy az internet a lehető legjobbkor érkezett. Éppen akkor, amikor az irodalom iránti tömeges érdeklődés elmúlt.

Nem tudom most részletezni, de ennek Magyarországon elsősorban anyagi okai vannak.

Például az a réteg, amelyik engem olvas, egyszerűen nem képes megvenni a könyveket, mert azok rettenetesen drágák lettek.

Foglalkozom internetes könyvkiadással is, és azt tapasztalom, hogy azt a kötetet, amelyikből nem lehet ötszáz példánynál többet eladni a boltokban, két hét alatt letöltik ezren-kétezren.

Igény tehát van, de csak akkor, ha nem kell fizetni.
Ezt tudomásul kell venni.

Nekem szerencsém van, mert csak azért írok, hogy magamat szórakoztassam. Kíváncsi vagyok, hogy milyen történet jön ki abból a mondatból, ami eszembe jutott.

Tudomásul vettem azt is, hogy ha megfeszülök, akkor sem lehet megélni novellaírogatásból. Viszont nagy örömöt okoz nekem, ha mások is olvasgatják, amit mesélek.

Az internet arra jó, hogy az a néhány száz hívem, akik még kedvelik a történeteimet, azonnal hozzájussanak ahhoz, amit csak néhány perce fejeztem be.

Egyáltalán nem gondolom, hogy amit a hálóra küldök, az nyomtalanul elveszne valami virtuális tengerben.

Sőt, kapok egy olyan élményt, amiről még csak álmodni se mertek az írók pár évvel ezelőtt: úgynevezett interaktív kapcsolatban vagyok az olvasóimmal.

Nagyon fontos, hogy az interneten olyan dolgokat valósíthatunk meg, amelyek közhasznosak, mégsem kell hozzájuk semmi más, mint elhivatottság és szorgalom.

Néhány éve a virtuális térben találoztam Cseke Gáborral, aki akkor még Bukarestben lakott, és nekiálltunk egy olyan antológiának, ami az erdélyi és csángó költészetet mutatja be. Elképesztően sokat dolgozunk együtt.

Most 148 költő 1370 versénél tartunk.

Rettenetesen nagy, és kivételesen örömteli munka volt, amíg idáig eljutottunk, és természetesen folytatjuk.

Remélem, életünk végéig.

Mint ahogy a román költők bemutatását is – ahol tartunk: 61 költő 480 verse 61 fordító tolmácsolásában.

Ezzel az antológiával nem csak azt akarjuk mutatni, hogy milyen csodálatos a román költészet, hanem azt is demonstráljuk, hogy bár nyilván dumcsizni is jólesik arról, hogy a két népet úgy tudjuk egymáshoz közelíteni, ha bemutatjuk egymás kultúráját, lehet tenni is valamit ezért. Önerővel, csak szeretetből építkezve, minden állami támogatás nélkül.

Támogatást azért kaptunk: Kóka János – aki pár napja lett magyar gazdasági miniszter – magánemberként a kezdetektől fogva ingyenes tárhellyel és internet hozzáféréssel támogatta munkánkat.

Nem remélek többet ezzel, mint azt, hogy egyszer majd kiderül:

egy-két román költő azt veszi a fejébe, hogy bemutatja a románoknak a magyar költészet románra lefordított darabjait.

Szeretnék majd ezekkel a költőkkel találkozni Romániában vagy itthon, de legfőképpen a már csak jelképes román-magyar határon, hogy kezet foghassunk.

– Naplójában olvastam, zenét szerez. Mit jelent ez konkrétan?

– Valóban megjelenik egy lemez hamarosan, amelyiken olyan kórusművek (is) lesznek, amelyeknek én írtam a szövegét. Nem kell valami hatalmas munkára gondolni, mert mindösszesen tizenhét szótagos versekről – haikukról – van szó.

Ezen kívül készítek egy saját lemezt, szigorúan csak saját magamnak, amelyen tilinkón játszom és taosita szövegeket énekelek, illetve inkább mondok.

Ezek annyira ősiek, hogy senki nem érti őket, de azért mégis, mindenki.

– A naplóból tudjuk azt is, hogy új házasság, kisfiú, azt is, hogy napi vitakört vezet, hogy folyamatosan írja a novelláit, közben a weben is naprakészen megjelenik – még a kórházi ágyáról is (!) dolgozott.

Kerek életnek látszik, mint akinek minden a legteljesebb mértékben sikerült. Nehéz volna feltételezni, hogy ez véletlenül alakult így. Ön – a sikeres ember – minden lépését tudatosan megtervezte, és tartotta magát az előírtakhoz?

– Semmit nem terveztem, bele is pusztulnék egy jól megtervezett élet unalmába.

Sose gondoltam magamra úgy, mint valami sikeres emberre. Inkább úgy mondanám, hogy „jól elvagyok”. És ennek talán éppen az az oka, hogy nem gondolok, nem vágyom sikerre, mivel már

legalább másfél évtizede azt érzem, hogy sokkal többet értem el, mint amennyi a tehetségem és tudásom alapján járna nekem.

Vegyük sorba.

A családom: rendben van, az életemet betöltik a gyerekeim és az unokáim.

Az újságírás: nem nagyon érdekel. Unom a szövegeimet, de ebből élek. Néha, három-négyhavonta van benne egy kis örömöm.

Az internet: a munkaeszközöm, és ezt használom arra is, hogy másokat szórakoztassak.

Néha kipróbálok ezt azt.

Néha elsőként jut eszembe valami marhaság.

– A kórházi tervemet nem sikerült teljesen megvalósítani, mert az orvosok nem engedték, hogy a műtőasztalról tudósítsam a világot. –

Novellát többnyire már csak akkor írok, ha valaki megkér rá. Az életem célja, hogy írjak három jó novellát. Már kettő megvan. Ebből az következik, hogy a hátralévő, esetleg húsz-huszonöt, de inkább tíz évemben az összes dolgom az, hogy írjak egyetlenegy rövid történetet. Ezzel talán „jól elleszek”.

Gergely Edit

*

N é v j e g y:
Andrassew Iván (1952. július 29., Budapest – 2015. január 14., Budapest)

Papa – Andrassew Iván, Füst Milán-díjas író, Opusz-díjas hírlapíró.

Ő lett 1999-benMagyarország egyik legnépszerűbb hírportálja, az iNteRNeTTo főszerkesztője, de volt a bukaresti Romániai Magyar Szó tudósítója is. Novellái jelentek meg önálló kötetekben, antológiákban. Munkásságát számos alkalommal ismerték el kitüntetésekkel; 2006-ban például a Fejtő Ferenc-, egy évvel később pedig a Táncsics Mihály-díjat vehette át.

Végzettsége szerint újságíró, de szociológiai és filozófiai tanulmányokat is folytatott. Volt tudományos segédmunkatárs, hírlapkézbesítő-helyettes, mozgóárus, könyvtári segédmunkás, üzemi újságíró, hentes, méhész, többször kapott irodalmi ösztöndíjat.

Tanított online újságírást, internethasználatot újságíróknak. Bloggolt. Övé Közép-Európa legnagyobb sámligyűjteménye.

Emlékére Családja megalapította a Sámli-díjat.

---

A szerző projektmenedzser- és HR-képesítésű, marketing végzettségű szabadúszó kommunikátor, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

• Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE