gergely.transindex.ro  Gergely Edit utolsó frissítés: 14:09 GMT +2, 2011. január 3. – a Transindex.ro portálról. Kiemelt kép: PrtSc a döntőből.

A magyarországi tehetségkutató 5. döntőjében egy „román*” és egy „roma” mérkőzött. Az ott-honi magyarok egyik szeme sírt, másik nevetett: vagy egyik veszít, vagy a másik.

Ha valaki engem kérdez (*kizárólag román állapolgársággal rendelkező 2026 magyarként)  – aki csak a döntőt nézte az egészből, mert, véletlenül, a szállásadóm is ezt nézte – ez az etno-pozíció nem látszott: a váradi lánynál (Tolvai Renáta, a tehetségkutató műsor nyertese) ugyan kíváncsi-büszke voltam, hogy „román a döntőben” mit nyújt, de vetélytársáról (Kökény Attila) nem tudtam, roma volna.

Énekest láttam, aki gyötrődik, szenved, rosszul érzi magát a bőrében.

Összben nézve:

egyedül a mérkőzés látszott ki istenigazából a gagyi műsorvezetés és az sms-vagyonkaszáló kereskedelmitévés előítéletünk – tán realitás (vesd össze Eurovision horribilis sms-bevételek a köztévéknél, román is) – mögül,

amivel kettesben (két székely) leültünk Székelyudvarhelyen a döntő közvetítéséhez.

De amit az azóta eltelt időben a YouTube-on a kommentelők elkövetnek etnikai és erkölcsi célzattal: brutalitás kategória.

Azt hiszem, lehetetlen moderálni a szaporaságát a sz*pós k*rvázásnak.

Mi másért maradhatnak moderálatlanul. Kultúrközeg.

A Krónika webverzióján láttam villanni képet a szőke lányról, épp a „váradi”-sága szúrt szemet.

Ismerve Rúzsa Magdolna hangszínét

(anno Budapestről szólt át Bukarestbe Méray-s mentorom, a Népszabadságos Dési András, hogy „erdélyi vagy vajdasági… nem tudja, hölgy énekel iszonyú jól AC/DC-t, bele van borzongva, drukkol, boldog” – akkor néztem bele én is Bukarestből a neten),

kíváncsiság támadt bennem.

A klikk a cikkre nem hozott semmi sajátot – elfelejtettem.

Majd a véletlen élő közvetítésben hozta a házidöntőt.

Minap láttam a Facebookon valaki döntő előtt keltezett hozzászólását:

„no, ha Renáta nyer, a Megasztár is kultúrának számít.”

Tehát ha nem – nem.

De.

Ez a tehetségkutató műsor is a kultúránk része, ha tudunk róla. (Ha nem – na, akkor nem.)

Valami álláspont azonnal mutatja, hová helyezzük magunkat ebben a kultúrában. A sz*pósk*rvázók egy testes, jól definiált kategória.

A Megasztár nevű termék is tisztán körülhatárolt műsorkategória:

• neve két idegen szóból világosan kihelyezi a célréteget az idegen származóközegben mért paraméterekhez (elsöprő, sokkoló, show, látvány, élmény, szenzáció, megcsináltság, csillogás, allűrök, szerkesztett csavarok, stb.),
• Nyugat van benne, USA van benne, annak az ígérete, hogy bárki kaphat 15 perc csillogást (lásd a 15 minute of fame, Hall of Fame kultúrája
• – Kanadában láttam ilyet, ami USÁnak „vidéke” csak: minden komolyabb kisvárosnak van naprakész „múzeuma”, mely leköveti jelen ideig a település hírességeit, sztárjait. Mint ahogyan a szabadkőműves logó is kifüggesztve a városka bejáratánál – a kultúra része ez is ott. Erről majd máskor.)

Miért ez a személyes háttér?

Én, mint befogadó, ezen infók terében figyeltem. Rúzsa Magdolna hangélményével, kíváncsian. A tehetség felbukkanásának bármilyen műsorkategóriában meg lehet előlegezni a bizalmat (mutatta nekem Rúzsa Magdolna). S ha magam jegyzem meg a döntő időpontját, utazásom elé: kiválasztom. Munka céllal (Holt Költők).

(De, ha vendéglátóm a baráti beszélgetést javasolja, az lett volna a prioritás.)

E háttérből mutatom:

a döntőn kapott információ-sűrítményből néhány jelenségszerű jellemző rajzolódik ki.

Ezt erősítette fel bennem a YouTube-on keresett többi anyag a döntősökről annyira, hogy jelenség – és nem értékítélet – szintjén rögzíthessem.

---

Jellem, alkat, identitás.

Míg Rúzsa Magdolna egyénisége egy stabil, lineáris konstrukció, a mostani döntősök látványos elmozdulásokat produkálnak – magukhoz képest.

Nagy meglepetés volt

Kökény Attila castingját nézni: két teljesen más pasi az elején és végén.

A végén feszült, tikkes, zárt, görcsben áll, ellenszenves, erőlködő, kiszámítható, azonos teljesítményszinten teljesít, kiugrásoknál tévesztő, szerethető – nekem ippeg ezért nagyon (nem elfogultan) kedves – neurotikus alkat.

Belenézve a castingba, beomlik ez a világ: oldott, laza, szociábilis férfi, akit családja, gyerekei ölelnek színpadról kilépve.

Tolvai Renátánál a civil, fellépésközti interjúk és fellépések közt elképesztő szakadék az identitásban.

A kedveske, markáns jegyeket nem mutató sminktelen tini a színpadon show-emberré alakul. Mindkét pozícióban hiteles: a szende tini maga mondja el, hogy színpadon kívül mintha nem is a saját életét élné.

A két létmód közti látványos ugrás viszont veszélyes sorsot hordoz.

Mikor nincs egyik helyen, a másikban él. Talán ez már a patologikus kategória – főként, ha megnézzük a Transindexen a mamaiai klipben mutatott teljesítményt is. Persze, döntős vetélytársához mérve Renátáról nem derült ki – számomra -, milyen támogatással „csinálja” meg a színpadi jelenlétét.

Nem tudom, ki találta ki, hogy Mamaia barna parókája alól kirázza szőke haját, és nem tudni, az alig nagykorú tehetséget ki irányította át a budapesti tehetségkutatóra.

Talán éppen ő maga.

Lépjünk így ki ebből: tragikus lett volna Tolvai Renátának nem nyerni.

Sűrítve:

Rúzsa Magdona előtte-utána is ugyanő.

Kökény Attila beomlik a műsor ereje alatt.

Tolvai Renáta lipinkázik. Teljesítmény. Leginkább a Caruso-párbajban látszik.

Ahogyan Eszenyi Enikő fogalmaz: gimnasztika, másról szól már.

De miről?

Alapszint: dalolni jó, jól dalolni másnak is jó. Jó közérzetet kelt, élményt nyújt, gyönyörködtet.

A gimnasztika technika, tudás, verseny, erőnk feletti célkitűzésekre kitartással ön-nevelés.

Mit tud ebből illeszteni egy féléves tehetségkutató tréning?

Ez látszik a Caruso-párbajon. Kökény Attila megugorja a magas lécet, és elcsuklik.

Aztán kiénekeli persze, de mit számít már: a bakit kiegyenlíti, az újabb bakilehetőséget nem törli.

Renáta (aki Tímea is, látom a régebbi interjúkban – aztán döntőig lekopik róla, marad a Renni-identitás) érzelmileg ad bele apait-anyait. Saját határai alatti biztonsági sávban marad, megnyugtatóan nem licitál rá versenytársára.

Árnyaltan hajlít a biztonsági keretben, inkább ismétel, mintsem kockáztat.

A végén pedig meglépi, amitől (számomra) emberileg megnyeri a párbajt: társára nézve, mosolyogva énekli ki a finomka zárszót.

A többi produkcióban teljesítményük egyenetlen:

• Renátának van egy szépen altolt Freddie Mercury Show Must Go On-ja, amit a Marilyn Monroe-s lookja finoman áthumorizál (megjelenésről azonnal).
• A Jackson-párosban sem ő, sem Caramel nem üti meg a Jackson-közeli szintet.

• A Christina Aguilerá-ja nehezen indul be, hisztériásan pörög fel (hozadék a dögösen rekedtes szókezdések), falsot fogástól sem mentes.
• A Karády-dal mindkét színpadi show-megoldással ugyanaz: fájdalmas, érzelmi egyenlet:

a lepelváltozatban túlrendezett, a pirosfotel-változatban alulrendezett,

ám itt már megtanulta kihagyni a technikai kockázatot.

Kökény Attila mindig ugyanott mozog: több, mint amit bír, kevesebb, mint amit tud.

A Szomorú vasárnap öngyilkoshimnuszban a bejáratott hajlításokat választja, ismétli – valahogy „tól sok”, túl súlyos, túl drámai.

Igen: a játék hiányzik.

Most fogtam meg, amit – később – a castingnál, a szemében láttam:

a játékot öli ki a teljesítmény-show Kökény Attilából.

Mint ilyen, halott anyag.

Bukása a szauna világbajnokság döntőjéhez hasonlít

(az udvarhelyi szaunában hallottam a történetet: a nyertes megvédi a címét a döntőben, belehal): elveszíti a címet és visszanyeri az életét.

Jó érzés arra gondolni, hogy Kökény Attilát mekkora szeretet veszi most körül. És hogy ez neki most milyen jót tesz.

---

Stílus, látvány.

Amit az idei tehetségkutató show stylistjei elkövetnek, tananyag lehetne a stílusiskolákban: így ne!-kategóriában.

Ha csak a Mamaia-klippel egybevetjük: sikerült a budapestieknek kiemeli az összes női előnytelen formát Tolvai Renátából – a bukarestiek erre képtelenek voltak, sőt.

Egyetlen olyan ruhát nem tudnak a döntős fellépőre adni, amelyben ne deformált bálna legyen,

farmerben is töpörödötten vaskos, csípőjére fehér sávval szélesítő megoldást alkalmaznak… Át is dobnám a labdát Pinkdámának ebben – én csak érzem, amit ő tud. Tóth Vera fényes latex „gumiharisnyában”… ó, Egek.

A tehetségkutató döntője tele volt vaskos, idétlen nőkkel és kifényesített, cicomás férfiakkal.

… szidef mellényhez hófehér pumaádidász…

Borzasztó mellényúlások. (Nem csoda, hogy falcs is… Visszahat! )

 

Stílushoz tenném, amit a két műsorvezető produkál:

Liptai Claudia számomra egy annyira elhasznált médiaarc-médianő, hogy ha köldökig van felvágva a ruhája is közömbös.

Semmi nőiest nem érzek benne. Öregszik – ezt igen. A vörös fürtöcskék ennek nem kedveznek – sima barna bubihaj talán igen. Tegyük a stylist számlájára.

Megszólalásában pedig Claudia a „(mind)közönségesen lesajnáló” attitűdjét hozza.

Mikor szemébe mondja élőben interjúvolt friss-kieső lánynak (interjú témája: milyen érzés már nem versenyben lenni?), hogy „Nanembaj, majd felismernek a közértben mikor kéred a felvágottat, hogy Bejó a hangod”… No comment kategor.

Till Attilát nincs mit vesézni. Indulásakor kultúrműsorban rendhagyó inventivitással hívta fel magára – és a műsorra – a figyelmet. Lehet, csak a rendező kreativitása volt.

E műsorban Till Attila egy bárgyún mosolygó senki imidzsét alakítja.

---

Szavazatköd, mérések.

Ez a legexponáltabb bekezdés. Az egész egy kereskedelmi csatornán zajlik, innen kezdve egyetlen tétje van: a pénz. A szavazatok arányát a két emberkontűrön mutatva is látszik, mennyire primitív mellékesség ez a játékban.

Nem is fáradoztak azon, hogy a szavazatok számának futtatásába, feszültségébe bonyolódjanak.

Az igazi mutatók – szavazatok száma, aránya – a cég privát belügye. És az is marad.

A műsor tétje, a nézőknek, mégis a „számítasz, beleszólhatsz, szólj bele”-üzenetre kalibrált.

A szavazóknak meg kellene nézniük, mit kapnak érte cserébe. Mit kérhetnek számon. Kin.

---

Zsűri.

Üres konferansziék mellett a zsűri tagjai a show igazi moderátorai.

Friderikusz nem produkál semmit, Mester Tamás mindent. Többiek a kettő között (Presser tükrös szemüvege irritáló távolságtartás nekem, Eszenyi Enikő dilinyós extravaganciája üdítően kompenzáló játék – a maga túlzásaival).

Identitásuk, stílusuk kifejlett, de teljesítményük átlagos.

A tehetségkutató 5. kiadásának fontos nézője a közönségben Andy Vajna. Potenciális szponzor. Fontos bejelentése Mester Tamás részéről: következetes tehetséggondozás.

---

Zárszó

A kommentelők, sz*pósk*rvázók özöne nem átlagos, nyelvezete igen.

Jó lenne ezeket az indulatokat átalakítani valamivé – ki-ki pl. dolgozzon azon, preferáltját hívja meg 2011-re a település ünnepére koncertezni, találjunk ki miniatűr tehetségkutatókat, ahol mi nyomjuk bele a szervezési költséget, mi válogatjuk a zsűrit, és mi örülünk –

hihetetlen rossz nézni ezt az energiapazarlást.

Mennyi erő benne, Egek.

Azért, a legjobb az egészben, mégis, egy-egy pillanat. Mind, mind a show-n kívül.

Mondanám, nem véletlenül (a kertévés világszabványok szétnyomják azt, ki hagyja, stílusát, ha hagyja, üdeségét, ha hagyja – kicsit azért mindenki hagyja).

Jóslatokba nem bocsátkozunk. Minden a maga helyén van, mikor minden a maga helyén van.

Köszönet a mindenkori tehetségkutatóknak.

Mecénásoknak hála és köszönet.

 

Gergely Edit – a Transindex.ro [RIP] portálról

 

A szerző projektmenedzser képesítésű, marketing végzettségű, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

 

• Műfaja: Serious matters & elitbulvár. Glamdoire.
• Stratégiai cél: femicide-tribute.
• Fenntartó, szerk.: GE

Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE