Poloskák után: relativizmus, függés és a székely nyilvánosság tragédiája | 3szék

 Jelen írás nem mesterséges intelligenciával létrehozott tartalom.

Van valami nyugtalanító abban, amikor egy szakma, amelynek hivatása az emberi világ értelmezése, hirtelen rovarokká kezdi redukálni azt. Nem pusztán metaforáról van szó. A metafora ugyanis – a klasszikus értelemben – megvilágít. Itt viszont elsötétít.

Az ügy, amelyben egy erdélyi/székelyföldi újságíró mesterséges intelligenciával előállított jelenetben „poloskát” kaszabol, majd az erről tudósító kollégáját újabb AI-videójában „hernyóként” jeleníti meg – nem botlás.

Nem „ízléstelenség”. Nem „félreértett szatíra”. Hanem egy tünet.

Annak a tünete, hogy a nyilvánosság – amelynek elvileg a racionalitás és a mérlegelés terepének kellene lennie – egyre inkább a biológiai hierarchiák nyelvén beszél.

És amikor a szakmai testület – MÚRE – azt mondja: „újságíróhoz méltatlan”, akkor valójában nem egy posztról mond ítéletet, hanem egy korszakról.

Mert itt nem az a kérdés, hogy egy újságíró mit tesz „munkaidőn kívül”. Ez a distinkció már régóta anakronizmus. A modern újságíró – akár akarja, akár nem – folyamatosan közszereplő. A közösségi média nem „magánélet”, hanem a nyilvánosság kiterjesztett tere. És ebben a térben minden megszólalás – különösen az, amely erőszakot esztétizál – politikai aktus.

A Háromszék elhatárolódása ezért szükséges, de nem elégséges.
Az elhatárolódás a minimum.

A kérdés az: van-e még norma, amelyhez el lehet határolódni?

Mert mielőtt egy székelyföldi tudósító AI-videóban kaszabolt volna, a budapesti politikai centrum is hasonló retorikát normalizált. A romániai magyar kisebbségvédelem, az RMDSZ által mindeddig nyíltan támogatott, orbánviktori centrum.

A „poloskázás” – amely a(z ex)hatalom legfelsőbb szintjén hangzott el – ahová Székelyföld, Erdély, lojalitásból, még mindég jelentősen gravitál – nem elszigetelt elszólás, hanem egy diskurzus része, amelyben az ellenfél nem ellenfél, hanem kártevő.

Az újságíró feladata ezzel szemben nem a képzelet felkorbácsolása, hanem annak lehűtése. Nem a gyűlölet esztétizálása, hanem a jelentés tisztázása.

És itt érkezünk el a lényeghez.

A modern sajtóetika – legyen szó a Society of Professional Journalists kódexéről vagy az International Federation of Journalists elveiről – nem technikai szabályok gyűjteménye. Hanem egyetlen alapelv variációja:
ne árts.

Ne kelts gyűlöletet.
Ne normalizáld az erőszakot.
Ne foszd meg az embereket emberi minőségüktől.

Amikor egy újságíró ezt megsérti, nem „hibázik”. Hanem kilép a szakmából – még ha formálisan benne marad is.

A legkényelmetlenebb kérdés azonban nem az, hogy mit tett egy újságíró. Hanem az, hogy miért érezhette úgy: ezt meg lehet tenni.

A válasz nem az ő személyében rejlik. Hanem abban a magyar nyilvánosságban, amelyben a botrány már nem kivétel, hanem valuta.

Ahol az elérés fontosabb, mint az értelem. Ahol az irónia és a gyűlölet közötti határ végleg elmosódott.

Ahol – és ez a legszomorúbb – már nem is vagyunk biztosak abban, hogy létezik még „méltatlan”.

Van egy különös mozzanat ebben az egész történetben, amely talán súlyosabb, mint maga az ominózus AI-videó.

Nem a kaszabolás.
Nem a hernyóvá alázott ellenfél.
Hanem a reakció. A leköszönő főszerkesztő relativizmusa.

Mert amikor egy szerkesztőség vezetője egy ilyen ügyben nem világos normát állít fel, hanem körülír, árnyal, „kontextualizál”, akkor valójában nem magyaráz – hanem felold.

Feloldja a határt aközött, ami megengedhető, és ami nem.

A Transtelex által ismertetett első reakciók már önmagukban problematikusak voltak: nem az etikai minimum kijelölése történt meg, hanem egyfajta kiváró, lebegtető beszédmód. Mintha az volna a kérdés, hogy „érthető-e” egy ilyen gesztus.

Nem, nem az.

Az újságírás nem az érthetőség, hanem a normativitás terepe.

És itt lép be a második, talán még kényelmetlenebb szint.

Mert nem lehet ezt az ügyet izolált botlásként kezelni. A regionális nyilvánosság – különösen Erdélyben – strukturálisan terhelt: politikai lojalitásokkal, intézményi függésekkel, finanszírozási átfedésekkel.

Egy olyan médiakörnyezetben, ahol szerkesztőségek és hatalom között intézményes együttműködések vannak, ahol a sajtótermékek rendszeresen biztosítanak felületet önkormányzati kommunikációnak, ahol a tulajdonosi szerkezet és a szerkesztőségi autonómia összefonódik – ott a „függetlenség” nem állapot, hanem állítás.

És minden állítást bizonyítani kellene.

A probléma nem az, hogy léteznek együttműködések.
Hanem az, hogy ezek mellett változatlanul fennáll a függetlenség retorikája.

Ez az igazi relativizmus.

Nem az, hogy valaki egy rossz videót készít.
Hanem az, hogy a rendszer, amelyben ezt megteheti, nem látja saját feltételeit problémának.

A „poloskázás” politikai nyelve – amely a legfelsőbb hatalmi szintről szivárog lefelé – csak ráerősít erre. Amikor a politikai beszéd dehumanizál, a médiának két lehetősége van: vagy ellenáll, vagy internalizálja.

Ez az eset azt mutatja, hogy Székelyföldön az utóbbi történik.

És itt válik igazán érdekessé a kérdés: mit mondana erre két egészen különböző, de morálisan rokon figura?

Mit mondana a kolozsvár-budapesti Tamás Gáspár Miklós?

Valószínűleg nem a videóról beszélne.

Hanem arról, hogy a későkapitalista médiaviszonyok között a „független újságírás” sokszor önleíró ideológia, nem pedig tényleges állapot. Hogy a hatalom és nyilvánosság közötti viszony nem megszűnt, hanem átalakult: puhább, kevésbé látható, de annál hatékonyabb formákban.

És hogy a legnagyobb veszély nem a propaganda, hanem az, amikor a propaganda nem ismeri fel önmagát propagandaként.

És mit mondana A háromszéki Farkas Árpád?

Talán kevesebbet beszélne, és többet hallgatna.

De abban a hallgatásban benne lenne az a fajta erkölcsi szigor, amely a kisebbségi létből fakad: hogy a szó nem játék. Hogy a nyelv nem fegyver – vagy ha az, akkor nem a saját közösségünk ellen fordítjuk.

És talán azt kérdezné:
mikor veszítettük el a mértéket?

A végső kérdés azonban nem az, hogy ki hibázott.

Hanem az, hogy van-e még olyan közeg, amelyben a hiba felismerhető.

Mert ha minden relatív, akkor semmi sem az.

És akkor valóban mindegy, hogy poloskákról beszélünk-e, vagy emberekről.

ge

Kiemelt kép: René Magritte A képek árulása. FORRÁS

A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

Kapcsolódó:

Exkluzív interjúink:

arenaminda-gergelyedit projekt:

Koncepció:

A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.

Műfaja: Serious matters & Glamdoire.

Stratégiai cél: femicide-tribute.

Fenntartó, szerk.: Gergely Edit

A Történet:

Arena Minda – hivatásos modell, via Párizs www.arenaminda.com
Gergely Edit – hivatásos kommunikátor, Székelyföld szívében.
Ikertestvérek, akik két világot élnek át, egyszerre. Még ebben az Életben.

Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE