Az ember életében ritkán fordul elő, hogy egy televíziós riportban egyszer csak szembetalálkozik a saját kamaszkorával. Ferenczi Attila, egykori gyergyói-, Salamon Ernő irodalomköri harcostársam – immár a Salamon Ernő Gimnázium igazgatójaként – kimond (ahogy szokta) egy brutál őszinte, rendkívül diszkomfortos igazságot. Ez a mondat látszólag egy költőről szól. Valójában egy diagnózis arról: hogyan tűnnek el a névadóink Erdélyben.
By ge | kiemelt Fotó: kéPernyőmentéS T. Bíró hajnal, Berszán-Árus György, Szekeres ilma riportjából.
Van egy különös mondata Ferenczi Attilának, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium igazgatójának a TVR1 román köztévé Magyar Adása pár napja közvetített adásában.
A mondat 34:11 -nél hangzik el, mintegy mellékesen, szinte félmondatként (de az Attilát ismerők látják az arcán is, hogy ó igen, ez mélyen ő), Salamon Ernőről:
„Mivel ma már a nevéhez a gimnáziumunk kötődik névileg, ezért nagyon megkopott az emlékezete.”
Első hallásra képtelenség.
Második hallásra pedig az erdélyi magyar emlékezet egyik legpontosabb leírása.
Ferenczi Attila mondata valóban kulcsmondat.
Nemcsak Salamon Ernőről szól, hanem
általában az erdélyi magyar emlékezetpolitikáról.
A névadás gyakran nem az emlékezet fenntartását, hanem annak kiszervezését eredményezi.
Mert mi történik nálunk a névadókkal?
Kiteszünk egy táblát. Leleplezünk egy szobrot. Koszorút helyezünk el. Majd megnyugszunk.
Az ügy el van intézve.
A közösség úgy érzi, teljesítette történelmi kötelességét.
A név ott van a homlokzaton.
Mi kellene még?
És éppen ekkor kezdődik a felejtés.
Nem a név tűnik el.
A személy.
Az élet.
A konfliktus.
Az a valaki, aki egykor hús-vér emberként élt közöttünk.
A diák nem Salamon Ernő iskolájába jár.
A Salamonba jár.
Ahogy nem Bolyai János vagy Bolyai Farkas iskolájába járnak Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen.
Nem Mikó Imréhez Sepsiszentgyörgyön. Hanem a Mikóba.
A nevük ott van iskolákon, utcákon, de a személyük sokszor hiányzik a közösségi tudatból.
Kimondjuk, és nem Mikó Imrét látjuk: hanem az épületet. A kötődésünk már csupán architekturális. Vagy reputációs. Vagy ennél kevesebb: földrajzi.
A név földrajzi jelölővé, identitáscímkévé válik, miközben a személy mögötte fokozatosan eltűnik.
Ez esetünkben sem Salamon Ernő problémája. Ez a magyar emlékezetpolitika egyik alapproblémája Erdélyben.
Salamon Ernő esetében ez specifikus is: különösen érdekes, mert a kommunista korszak valóban „használta” őt. Mert bizonyos versei alkalmasak voltak baloldali narratívák megtámogatására. Hogy pontosan kik és milyen döntési folyamatban tartották meg a nevét a gyergyói gimnáziumnak a Ceaușescu-korszakban, az valóban kutatást igényelne.
Érdekes lenne megnézni a korabeli tanügyi, pártbizottsági vagy megyei művelődési iratokat.
A költő nevét 1968-ban vette fel az intézmény, „az erdélyi iskolák közül első ízben kapott szám helyett nevet, és azóta töretlenül viseli” – áll a Magyar Adás mostani műsorajánlójában.
Sütő András mondott beszédet a szoboravatón, látjuk a filmben.
Ebben valóban szerepe lehetett a korabeli magyar kulturális elitnek, köztük olyan személyeknek, mint Domokos Géza? – ezt dokumentumok nélkül nem lehet kijelenteni.
És itt jutunk el a marketingkommunikációs kérdéshez.
A probléma nem az, hogy nincs Salamon Ernő-emlékezet.
A probléma az, hogy az emlékezet statikus.
A név közlekedési táblává válik.
Tájékozódási ponttá.
Adminisztratív rövidítéssé.
A személy pedig eltűnik mögüle.
Ezért olyan pontos Ferenczi Attila mondata.
Nem azt mondja, hogy Salamon Ernőt elfelejtették. Azt mondja, hogy
az emlékezete kopott meg.
A kettő nem ugyanaz.
A név ugyanis megmaradt.
A név kiváló egészségnek örvend.
Ott áll az iskola homlokzatán.
Generációk érettségi bizonyítványán.
Hivatalos pecséteken. Intézményi fejléceken.
Csakhogy a név túlélte az embert.
Ez az igazi probléma.
Pedig Salamon Ernő története önmagában egy huszadik századi erdélyi regény.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában született.
Romániában lett költő.
És magyar munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában.
Ugyanazon a földön élt végig, miközben háromszor változott meg körülötte az állam.
Monarchiabeli gyermek volt. Román állampolgárként vált felnőtté. És a magyar antiszemita törvények áldozataként pusztult el.
Egyetlen élet.
Egyetlen ember.
Benne egy egész korszak.
Mégis, mit tudunk róla? Mit tud a róla elnevezett iskola végzőseinek többsége? Köztük én is: mit.
Hányan olvastunk tőle verset?
Hányan tudjuk, hogy zsidó családból származott?
Hányan tudjuk, hogyan halt meg?
Hányan tudjuk, miért maradt egyáltalán névadó a kommunizmus évtizedeiben? Miért ez a legelső iskolanév Erdélyben?
A kérdés nem Salamon Ernőről szól.
A kérdés rólunk szól.
Az erdélyi magyar közösség különös hajlamáról arra, hogy a múltat intézményesítse, majd magára hagyja.
Mintha azt hinnénk, hogy az emlékezés elvégezhető egyszer s mindenkorra.
Mintha egy névadás megoldaná a történelmi kapcsolat problémáját.
Pedig nem oldja meg.
Legfeljebb elfedi.
A névadókat nem az fenyegeti, hogy eltűnik a nevük. Hanem az, hogy csak a nevük marad meg.
És ezért kell időről időre újra feltenni a kérdést:
Ki volt ez az ember?
Miért éppen ő?
Miért fontos ma is?
Mert lehet, hogy az emlékezet nem akkor kezd kopni, amikor elfelejtjük a neveket.
Hanem akkor, amikor már csak a neveket ismerjük.
Salamon Ernő 1940 körül. Képforrás / gemontázs
Egykori salamonos diákként, ó igen, érzem, hogy szakmailag dolgom van ezen a nyáron ezzel a történettel. A témához még visszatérünk.
A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
Kapcsolódó:
- Borbély András a Mércén: „Verem a húrt a kolóniákon” – 110 éve született Salamon Ernő
Kapcsolódó magánterület:
#musicHeals
Polyphia’s 2022 single Ego Death feat. Steve Vai „Remember That You Will Die”.
És Neked miben segíthetek? • GEpress-referenciák.
teszt
reTeszt