Fotó: WANG JIBING. FORRÁS
Miközben a magyar irodalomban azon vitatkozunk, ki írhat, ki taníthat írni, ki kaphat igazából Nobelt és ki(mennyiért) őrzi a kánon kapuját, Kínában történt valami végzetesen irodalmi.
Egy futár megkapta az ország egyik legrangosabb irodalmi díját.
Nem azért, mert futár. Hanem azért, mert költő.
Ez a két mondat ugyanarról szól, mégis két külön világról.
Az 57. éves Wang Jibing 13 évesen anyagi okokból kimaradt az iskolából. Volt építőmunkás, homokbányász, hulladékgyűjtő, utcai árus, majd ételfutár.
Közben olvasott.
Mindenhol.
Gyerekként a pulóverre kapott pénzből könyveket vett. Első regényét az apja elégette. Évekig titokban írt. Kartondobozokra, csomagolópapírra, vagy a tenyerére. A családja elmebetegnek gondolta.
Megnősült és elköltözött jó messzire a szülői kontrolltól. Aztán a felesége mondta azt: itt a gyerek, a megélhetés fontosabb, mint az irodalom.
De ő nem állt le. Részmunkaidős futárként már hangüzenetekbe mondta fel a verssorokat két lakcímkeresés között, hajnalonként pedig rendszerezte az előző nap született jegyzeteit. 18 éve nem állt le.
Több mint 4000 verse született.
Nem ihletre várt. Nyomta a melót.
Wang Jibing a 2000-es évek kínai proletárköltészete újhullámán. Szolgálatban. Forrás
2023-ban jelent meg 128 verset összefogó első verseskötete, a Siető ember, amelynek címadó verse a közösségi médiában mintegx 30 millió megtekintést ért el, és amelyet rövid idő alatt további három követett.
Azóta több rangos kínai irodalmi díjat is elnyert, most pedig a Lu Hszün Irodalmi Díjat kapta meg Low Flight (Alacsony röpte) című kötetéért.
A 2026. július 15-én elnyert díj nyilván pénzjutalommal is jár. Nagyságrendben: kb. a jelenlegi Kossuth-díj egyhatoda. Szép összeg.
Ám Wangnak esze ágában abbahagyni a futárkodást. De nem is ez a legfontosabb nyilatkozata.
Hanem ez:
„Ki mondta, hogy a szárnyak kibontása csak magasra repülést jelenthet? Alacsonyan szállni is repülés.”
Ebben a két sorban több irodalomelmélet fér el, mint számos vaskos tanulmánykötetben.
Mert nálunk a költő többnyire fölfelé repül. Intézmények felé. Rangok felé. Kurátorok, akadémiák, díjak, kulturális frontvonalak felé.
A siker a mi kultúránkban mintha függőleges volna.
Wang Jibing példája viszont megláttatja velünk: a siker, éppúgy, vízszintesen is közlekedik.
Utcákon. Lépcsőházakban. Lakótelepek között.
Talán ezért érezhetjük most úgy, hogy Wang története sem a társadalmi mobilitásról szól. Hanem a költészet természetéről.
A költészet ugyanis, horribile dictu: nem státusz.
Nem foglalkozás.
Sokkal inkább gyakorlat. Szokás. Rutin.
Fegyelem.
Vagyis: minékünk, errefelé, a legnehezebb.
Talán ez az, amit a nyugati, romantikus költőkultusz újra meg újra elfelejt. A nyugati tehetség és a lírai elemelkedettség költészeti mítoszától sznobként aléltan.
A vers nem mindig villámcsapás. Sokszor egyszerű munkafolyamat.
Jegyzet.
Mondat.
Hangüzenet.
Papírfecni.
Újabb mondat.
Aztán még egy.
A Maslow szükségletpiramis Ázsiában nemigen áll meg a talpán, és talán itthon is elbírna egy masszív felülbírálást. Leegyszerűsített olvasata szerint az ember előbb megteremti az egzisztenciáját, és csak utána következik az önmegvalósítás.
Wang Jibing története ennek majdnem az ellenkezőjét bizonyítja. De minimum a párhuzamosságát.
Ami nekünk sem túl idegen, csak, valamiért, röstelletes.
Az írás nem a jólét jutalma. Hanem a túlélés technikája.
Nem a költészet emelte ki a nyomorból. Hanem a költészet segített kibírni a nyomort.
Ezért olyan fontos ez a történet.
Mert reményt ad azoknak is, akiknek nincs írószobájuk.
Akik munka után írnak.
Akik egyedül nevelnek kínkeservesen gyereket.
Akik buszon, vonaton, váróteremben, telefonba jegyzetelnek.
Akik néha már azt hiszik, túl késő.
Nem késő.
A költészet, mikor jön, nem nézi a diplomát.
Egyszerűen beköltözik valakibe. És onnantól kezdve csendben dolgozik.
Megkerestük a virálissá lett Siető embert.
从空气里赶出风。
Kihajtani a szelet a levegőből.
从风里赶出刀子。
Kipattintani a kést a szélből.
从骨头里赶出火。
Kiűzni a tüzet a csontokból.
从火里赶出水。
Kiveretni a vizet a tűzből. (…)
A költemény műfordítás alatt, nézz vissza később is. A Szerk., GE
Amúgy, az ázsiai kultúrában láttuk ezt nemrég, művészeti alkotásban, de ugyanilyen felszabadító módon. Wim Wenders Perfect Days–je ugyanezt a kérdést teszi fel, és mindez nemkülönben bennünk is összekapcsolódik a mostani hírrel. Hirajama vécéket takarít Tokióban. Mégis ő az egyik legszabadabb ember, akit az utóbbi évek mozija megmutatott. Nem azért, mert kiszakadt a hétköznapokból. Hanem mert otthon van bennük.
A díjak előtt Wang Jibing nem is nevezte verseknek a jegyzeteit. Nem úgy állt hozzá.
Most pedig, Wang Jibing csak ennyit mondott:
„Nyugodjanak meg, én mindig csendesen folyó folyam maradok.”
Kevés költői ars poeticát olvashatunk mifelénk, amely ennyire egyszerű lenne.
És ennyire nehéz.
Az alacsony röpte is röpte. Ez nem szerénység. Ez poétika. És talán egy új technika, amit kipróbálhatnók.
Viatza bate filmul. Szerencsére.
Ez lehetne a bulvárosra vett hír legfontosabb kulturális állítása. Nem az, hogy egy futár költő lett.
Hanem az, hogy
a költészet kitartás kérdése.
És ezért olyan felszabadító Wang Jibing története.
Mert ha igaza van, akkor minékünk is tettre sarkallóan inspirácló az, hogy a költészet nem egy kiválasztott elit privilégiuma.
Hanem egy olyan napi gyakorlat, amelybe bárki belekezdhet – akár két kiszállítás vagy állásinterjú között, vagy két futam között a neten.
A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
#MusicHeals
