A staféta. Az utód, az előd és az apparátus

Van valami megható abban, amikor egy politikus utólag emlékezni kezd arra, hogyan választotta ki az utódját. A visszaemlékezésben ilyenkor rendszerint mindenki egy kicsit szebb lesz. Az előd bölcsebb, az utód fiatalabb, az intézmény tisztább, a választás pedig erkölcsibb, mint amilyen a maga idejében volt. Az ember már nem személyzeti politikát folytatott, hanem stafétát adott át. Nem támogatott egy jelöltet, hanem hitt benne. Nem egy működő szervezet belső erőviszonyai között döntött, hanem történelmi hagyományt őrzött.

Kiemelt kép: Új Magyar Szó / Tofán Levente, 2011.

A staféta különösen szép szó.

Csak egyetlen kérdés van vele.

Versenyben cserél-e gazdát?

Mert ha igen, akkor a metafora demokratikus értelemben is működik. Több futó van. Több politikai ajánlat. Több legitim pálya. Az előd támogathat valakit, de nem ő dönti el, ki ér célba.

Ha viszont nincs valódi verseny, akkor már nem stafétaátadásról beszélünk.

Hanem utódlásmenedzsmentről.

Markó Béla most, hetvenöt évesen úgy emlékszik vissza 2011-re, hogy „jó kezekbe akarta adni a stafétát”. Hitt abban, hogy az RMDSZ élére – „az alapítók hagyományaihoz híven” – alkotó értelmiséginek kell kerülnie.

Hitt benne.

Lehetséges.

Csakhogy a politikában a hit különös mentség.

A politikai vezető ugyanis nem egyszerűen hisz valakiben. Támogatja, legitimálja, pozícióba hozza. Olyan intézményi környezetet működtet, amelyben bizonyos emberekből országos politikus lesz, másokból pedig nem.

Kelemen Hunor nem 2011-ben érkezett Markó Béla látóterébe.

És itt van egy apró, mára szinte teljesen eltűnt történet 1995-ből.

Markó Béla eredetileg nem a kolozsvári rádiós Kelemen Hunort hívta Bukarestbe sajtósának. Egy másik rádiós kollégát keresett meg. Aki aztán végül nem ment, és Kelement ajánlotta maga helyett.

Ott voltam akkor.

Nem tudom rekonstruálni ma minden egyes későbbi mozzanatát annak, hogyan lett ebből államtitkárság, majd országos politikai pálya. Azt sem állítom, hogy Kántor Lajos később ne ajánlhatta volna Kelement a sajtós posztról más tisztségre. Kántor Lajos ma már, sajnos, nem tudja elmondani, pontosan mire, mikor és milyen körülmények között ajánlotta őt.

Azt viszont tudom, hogy volt egy korábbi, sokkal prózaibb történet.

Kellett egy sajtós.

Valaki majdnem elment, végül nem ment.

Ajánlott maga helyett mást.

Az ajánlott ember bekerült a bukaresti politikai központba.

Rövid időn belül államtitkár lett.

Ez természetesen nem bűn.

Minden politikai rendszer kitermeli a maga embereit.

A kérdés csak az, hogyan.

És később hogyan meséli el saját magának ezt a folyamatot.

Az „alkotó értelmiségi” hagyomány

Mert miféle elnöki utódlási hagyományról beszélünk tulajdonképpen?

Domokos Gézáról és Markó Béláról. Ennyi.

A tágabb alkotó-értelmiségi közeg eleinte természetesen ennél jóval szélesebb volt. Domokos Géza író, szerkesztő, kiadóvezető volt, mielőtt az RMDSZ elnöke lett. Markó költő, szerkesztő, önálló értelmiségi személyiség volt, mielőtt átvette a szövetség vezetését.

Domokos Géza nem csinált Markó Bélából Markó Bélát.

Nem ő hozta létre az értelmiségi tekintélyét.

Nem az ő apparátusából nőtt ki.

Markó már Markó Béla volt, mielőtt RMDSZ-elnök lett.

Ha tehát létezett valaha az „alkotó értelmiségi” vezető hagyománya, annak valódi tartalma talán ez volt: előbb van az autonóm szellemi pálya.

Mű. Tekintély. Nyilvánosság. Saját mondat.

És csak aztán jön a politika.

A politika megtalálja az értelmiségit, nem előállítja.

Kelemen Hunor története már más szerkezetű.

Kulturálisra váltott közegből érkezett, igen. Rövidprózát írt, rádiózott, folyóiratnál dolgozott.

Politikai pályája azonban nagyon korán egy személyzeti döntéshez, egy kollegiális ajánláshoz, egy bukaresti politikai apparátushoz kapcsolódott.

Ez nem jelenti azt, hogy Kelemen valaki más politikai terméke volna.

Sőt.

Az utód közben kinőtte az utódszerepet.

Több mint tizenöt éve vezeti az RMDSZ-t. Miniszter volt, miniszterelnök-helyettes volt, többször indult Románia államfői tisztségéért. Saját politikai szövetségeket kötött, saját döntéseket hozott, saját rendszert működtetett, saját felelősséget visel.

Éppen ezért egyre furcsábban hangzik az a beszédmód, amelyben még mindig Markó „utódjaként” jelenik meg.

Kelemen ma már nem Markó történetének mellékszereplője.

Önálló politikai történet.

És különben is: mit jelent az, hogy valamelyikük „magasabbra jutott”?

Állami tisztséget?

Kormányzati befolyást?

Országos ismertséget?

Politikai pálya hosszát?

Bukaresti súlyt?

Történelmi elsőbbséget?

Más mércével más eredményt kapunk.

Egy biztos: Kelemen pályája ma már nem írható le Markó pályájának függelékeként.

És természetesen Kelemen Hunor nem felel azért sem, hogy Markó Béla 2026-ban milyen történetet mesél a saját 2011-es döntéséről.

A kérdés nem Kelemen önállósága.

A kérdés Markó utólagos önértelmezése.

Három jelölt volt

Mert a valós 2011-es mezőny ez volt:

Kelemen Hunor – írói-kulturális háttér, miniszter, Markó politikai kontinuitásának jelöltje.

Eckstein-Kovács Péter – jogász, szenátor, volt kisebbségügyi miniszter, volt román államfői tanácsadó, egyértelműen önálló politikai karakter.

Olosz Gergely – képviselő, szervezeti-politikai szereplő.

Vagyis háromból kettő semmilyen értelemben nem felelt meg a Domokos–Markó-féle „alkotó értelmiségi” modellnek.

Ez elég fontos tény.

Az „alkotó értelmiségi” tehát nem az RMDSZ elnökválasztásának intézményes normája volt.

Ha az lett volna, két jelölt eleve kívül esett volna rajta.

Ez Markó saját preferenciája lehetett.

És saját későbbi indoklása arra, miért éppen Kelemenben látta a kontinuitást.

A kongresszus nem költőt választott költők közül, hanem politikai vezetőt három politikus közül. Kelemen nyert.

A választás politikai tény.

Az „alkotó értelmiségi staféta” már értelmezés.

Sőt: legitimáció.

A kettő nem ugyanaz.

A staféta versenyben cserélt gazdát?

2011-ben legalább létezett a kérdés.

Volt Kelemen. Volt Eckstein. Volt Olosz.

Nem azonos erővel, nem azonos szervezeti háttérrel – de volt ellenjelölt.

Volt választás.

Volt olyan pillanat, amikor értelmesen föl lehetett tenni:

melyikük?

Ezért ma nem az a legérdekesebb kérdés, hogy ki lesz Kelemen Hunor utódja.

Hanem az, hogy lesz-e egyáltalán utódválasztás.

Lesz-e valódi verseny?

Lesz-e olyan ember, aki nem a kontinuitás kijelölt embere?

Lesz-e valaki, aki belül marad, önálló politikai karaktert épít, és egyszer csak azt mondja:

én mást képviselek. Én is vezetni akarok.

2011-ben ennek a szerepnek volt neve.

Eckstein-Kovács Péter.

Ma pedig különös módon éppen ő van a szervezeten kívül.

Kívülről teszi föl a kérdést a korrekcióról, az utódról, a belső reform lehetőségéről.

Ezért talán már nem az a kérdés, ki ma Eckstein.

Hanem ez:

létezhet-e ma Eckstein az RMDSZ-en belül?

Lehet-e egyszerre benn maradni a szervezetben, autonóm politikai karaktert fölépíteni és valódi kihívójává válni az elnöknek?

Ha nem, miért nem? Azért, mert nincs alkalmas ember?

Vagy azért, mert a rendszer már nem termel ki olyan szereplőt, aki egyszerre lehet belső ember és valódi alternatíva?

Ha nincs másik futó, akkor ugyanis nem az a kérdés, ki nyer.

Hanem hogy van-e még verseny.

Kelemen Hunor és Markó Béla 2014-ben. KÉPFORRÁS

Ki ma Markó Béla?

Van azonban még egy különös szereplő ebben a történetben.

Maga Markó.

Mert Markó Béla nem egyszerűen visszavonult alapító atya, aki egy fotelből szemléli, mivé lett az utókor.

Formálisan is jelen van az RMDSZ vezető struktúráiban.

Vagyis egyszerre belül van és kívül beszél.

Egyszerre szereplő és kommentátor.

Előd és kritikus.

Mentor és intézményi résztvevő.

Ez érdekes pozíció.

Mert amikor Markó ma arról beszél, hogy az utód nem egészen azt valósította meg, amiben ő annak idején hitt, akkor nem egyszerűen egy lezárt korszak tanúja szólal meg.

A gépezet egyik ma is jelen lévő tekintélye beszél a gépezetről.

És innen a kérdés már nemcsak az, hogy mit tett Kelemen.

Hanem az is:

mit tett közben Markó?

Hol kezdődik az utód felelőssége, és hol ér véget az elődé?

Mikor válik az előd történeti tanúból a saját öröksége értelmezőjévé?

És mikor válik az értelmezés önfelmentéssé?

Közben maga a gépezet is megváltozott

Mert 2025 végére már egy másik szervezeti nyelvet hallunk.

Stratégiai igazgató.

Pártstratégia.

Választási ciklus.

Szervezetépítés.

Menedzsment.

A szövetség második emberét ma már nem elsősorban alkotó értelmiségiként írják le, hanem stratégiai vezetőként.

Olyan emberként, akinek a dolga közép- és hosszú távú célokat kialakítani, szervezeti munkát koordinálni, választásokra készülni.

Ezt nem kell sem szeretni, sem elítélni.

Lehet, hogy egy huszonegyedik századi pártnak pontosan erre van szüksége.

Lehet professzionálisabb.

Lehet hatékonyabb.

Lehet vele választást nyerni.

Csak egy dolgot nem lehet közben komolyan állítani: hogy semmi sem változott.

Hogy Domokos Gézától Markó Bélán és Kelemen Hunoron át napjainkig ugyanaz az „alkotó értelmiségi” alapítói hagyomány él töretlenül.

Nem él.

A kontinuitás megtört.

Nem feltétlenül 2011-ben, talán fokozatosan.

Az értelmiségi tekintélyből politikai legitimitást nyerő modell mellé, majd egyre inkább a helyére belépett a professzionális pártmenedzsment.

És ettől Markó mai mondata nem egyszerűen nosztalgikus.

Anakronisztikus.

Egy megváltozott politikai szervezetet próbál a régi rendszer erkölcsi nyelvén elbeszélni.

Az alapítók világában az értelmiségi tekintély adott legitimitást a politikának.

A mai világban egyre inkább a szervezet ad pozíciót, láthatóságot, erőforrást és hatalmat.

Ez nem ugyanaz.

Erdélyben ma talán már nem egyetlen közvetítő dönti el, mi lesz üzenetté. Az egyik megfogalmazza, a másik hitelesíti, a harmadik stratégiai formába önti.

Új Magyar Szó, 2011. április 29. Képforrás

Van itt egy különös történeti rím is.

Markó arról beszél, hogy 1993-ban azért győzködték, vállalja az elnökjelöltséget, mert ő lehet az, aki le tud ülni mindkét belső táborral, és egyben tartja a szervezetet.

2011-ben Szász Jenő éppen Eckstein-Kovács Péterről mondta azt, hogy a három jelölt közül ő a legnyitottabb a párbeszédre a többi magyar politikai szervezettel.

Mintha ugyanaz a vezetői funkció bukkanna föl újra: nem az örökösé, hanem a közvetítőé.

Csakhogy 2011-ben ez a szerep már nem nyert.

Ma viszont az RMDSZ bizonyos helyi jelöltállítási eljárásaiban a részvétel akár a tagságnál szélesebb közösség számára is megnyitható.

Első pillantásra ez demokratizálás.

Több résztvevő.

Nagyobb közösségi legitimáció.

Csakhogy rögtön fölmerül egy egyszerű kérdés:

mi akkor az RMDSZ?

Párt?

Szövetség?

Tagsági szervezet?

A romániai magyar közösség politikai képviselete?

Vagy mindegyik egyszerre – attól függően, hogy éppen melyik legitimációra van szüksége?

Ha a döntésben nemcsak a tag vesz részt, mi a tagság politikai többlete?

Ha a szervezet a teljes magyar közösség nevében beszél, hol kezdődik és hol végződik ez a politikai közösség?

Ez a kérdés pedig már nem áll meg Erdély határán.

Magyarországon más intézményi formában, más jogi alapokon, de ugyancsak fölmerül:

ki tartozik ahhoz a politikai közösséghez, amely dönthet a hatalomról?

Milyen kapcsolat fűzi a döntés következményeihez?

Ki választ?

Kit?

Milyen jogcímen?

És ki viseli utána a választás következményeit?

És talán éppen ezért nem az a legérdekesebb, hogy Markó Béla és Kelemen Hunor ugyanazt a játékot játsszák-e.

Hanem hogy ugyanaz-e még egyáltalán a játék.

Mert közben más lett a szervezet.

Más lett a politikai szakma.

Más lett a kiválasztás nyelve.

Más lett a közönség.

Más lett a menedzsment.

És talán más lett maga a staféta is.

Csak a történet maradt ugyanaz.

Az előd átadja. Az utód átveszi. A közösség pedig nézi.

Ha a staféta nem versenyben cserél gazdát, akkor nem a stafétával van baj.