„A legjelentősebb magyar költők egyike” – írja a Litera Tőzsér Árpád 90. születésnapján. – „Munkássága a szlovákiai és egyetemes magyar irodalom kiemelkedő teljesítménye. Gömörpéterfalán született, ma Pozsonyban él. Lírája Grendel Lajos megfogalmazása szerint amolyan közép-európai freskóként fogható fel.”

2001-ben ismertem meg, Gombaszög előtt közvetlen, via CSEMADOK. 2003-ban interjúztam Tőzsér Árpáddal a régi Krónikának és a Terasz.hu-nak. Kiástam az egyik kéziratot – emlékbe küldöm, megkésve [Tudom. Sajnálom.] és öleléssel. Boldogat!

Gergely Edit

This work is licensed under a Creative Commons Attribution 4.0 International License.

Előszó: Most, hogy újból Magánterület van alattam, nekiállok bespájzolni a saját birtokra. Ebbe a rovatba olyan vintage interjúkat tárolok be, direkt kéziratból, amelyeknek a közlési helyeit illetve avatott szerkesztői kezek által véglegesre szabott formátumát már sehol föl nem lelni a világhálón. Kapcsolódó: Andrassew Iván, Garaczi László, Parti Nagy Lajos.

Tőzsér Árpád:

Félek a hatalomtól. A sajátomtól is.

Várakozunk. Megszoktuk. Mindig várunk valamit.
A gyermek a fenőttkort, a felnőtt a megúnt kormány
bukását […]

TŐZSÉR ÁRPÁD: LÉLEKVÁNDOR 14. OLDAL

 

 – Az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként írószövetségi kiküldetésben sokat járt a Szovjetunióban, Jugoszláviában, de Romániában is. Hogyan emlékszik az akkori Romániára?

– 1967-ben jártam először Erdélyben. Akkor nálunk, Csehszlovákiában már nagy volt a szólásszabadság, s pillanatonként döbbentem meg a romániai megfélemlítettségen, s döbbentettem meg új barátaimat a szabadszájúságommal.

Csodáltam, hogy a tapasztalt nagyfokú bizantinizmus ellenére is mennyi európéerrel találkoztam (leginkább Méliusz József imponált), irigyeltem a kolozsváriak hagyományban élését, úgy éreztem, minden kolozsvári író és polgár egyenes leszármazottja Mátyás királynak, Bethlen Gábornak, Bocskai Istvánnak, vagy legalábbis Kolozsvár múltjára szakosodott történelemtanár.

Megismerkedtem szinte minden erdélyi magyar íróval, költővel, de Kántor Lajos elkalauzolt néhány kitűnő román íróhoz is.

Emlékszem, a ragyogó szépségű Ana Blandiana megajándékozott egy román nyelvű verskötetével, s dedikáció helyett egy virágot rajzolt bele. Fiatal voltam, s azt hittem, hogy csak engem tüntetett ki virággal, de később, természetesen másoknál is láttam ilyen virágos Blandiana-könyveket. Erdélyi utam után ugrásszerűen megszaporodtak a pozsonyi Irodalmi Szemlében az erdélyi szerzők.

 – 1944 és 1947 között nem járhatott iskolába, mert Csehszlovákiában betiltották a magyar iskolákat. Hogy élte ezt meg? Meséljen ezekről az esztendőkről.

– Nekem szerencsém volt, én annak idején egyenesen az iskola épületében születtem. (A szüleim ott albérlősködtek.) Tanítás se szlovák, se magyar nyelvű nem volt, de a tanító fia engem magántanulóként tovább tanított.

Kint az utcákon dübörögtek a csehszlovák katonaautók, vitték a falu lakosságát Csehországba, kényszermunkára, mi meg bent, a tanítólakásban a Toldit tanultuk,

kipirult arccal szavaltam, hogy ”…rángatá (Miklós) a csehet szörnyű erejével”, a valóságban meg a ”cseh” rángatott minket.

Mikor aztán mi is megkaptuk az értesítést, hogy Csehországba telepítenek bennünket, apám Magyarországra menekítette a családot. Így aztán én nem jártam szlovák iskolába. Magyarországon tanultam egészen 1950-ig.

 

 – Mi a meghatározó különbség egy mai [2004]tizenéves szlovákiai/erdélyi magyar gyerek és egy ötvenes évekbéli magyar fiatal világszemlélete közt?

– A különbség a háború utáni és mai tizenévesek között a világszemléleten túl is óriási: a mai gyerekekből (de a fiatalabb felnőttekből is) hiányzik az a valami, amit a filozófusok határtapasztalatnak neveznek, nincs háború-élményük, nem ismerik a rettenet, a menekülés, a megmenekülés s az egyéb megrendítő érzelmek állapotát.

Ez persze így természetes, s kívánom nekik, hogy ne is ismerjék meg, de következtében a mai felnőtt lét, sőt maga a mai kor is olyan, amilyen: felületes, a mélyebb érzésekre és gondolatokra képtelen vagy legalábbis nem fogékony.

S itt volna nagy szerepe a művészeteknek, nevezetesen az irodalomnak: segítségével át lehetne élni azokat a bizonyos jaspersi “grenzsituation”-okat,

amelyekre az előbb utaltam, de hát ki olvas ma olyan irodalmat, amelyik még a megrendülésre, a katarzisra épít!

– Megkülönböztethetők és megfogalmazhatók-e a kisebbségi ember “grenzsituation”-jai, ”határtapasztalatai”, létkérdései?

– Ha az ember napjában azt hallja, hogy

”Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában beszélj szlovákul!),

ha önkéntelenül lehalkítja a hangját, ha az utcán vagy egyéb nyilvános helyen anyanyelvén szól, ha a hozzátartozóját szlovák pap temeti, mert a magyar nyelvű szertartást nem engedélyezik, ha az esküvőjén csak szlovákul mondhatja ki az igent, ha újszülött leányát nem kereszteltetheti mondjuk Gyöngyvérre, mert ”olyan név nincsen”, ha a gyermekét a harmadik faluba kell hordania, ha azt akarja, hogy magyarul tanuljon, akkor kialakul benne a veszélyeztetettség érzése, s az egész léte “grenzsituation” lesz.

Nem akarom persze eltúlozni a dolgot,

a gyakorlatban mindenhol kialakulnak azok a kisközösségek, amelyeken belül a kisebbségi ember is levetheti a mártír mezét,

s léte még elviselhető, de általánosságban azért érvényes, hogy míg a nagy nemzeti közösségek, társadalmak kollektívumgyakorlata és felfogása már nem ad igazi megrendülést, addig a kisebbségi lét annyira szűkös, annyira szorító, hogy maga válik határtapasztalattá.

– 1968-at is az irodalomban éli meg: prágai és varsói avantgárd  költészet izgatja, vitaesteket szervez, közvetíti a jugoszláviai Új Symposion és párizsi Magyar Műhely iskolájának az eredményeit.  Hogyan jellemezné az akkori irodalmi életet a magyar irodalom mai életéhez viszonyítva?

– Röviden: akkor volt irodalmi élet, de nem volt irodalom – illetve hát egy “ellenbeszéd-jellegű”, azaz minden avantgárdsága ellenére is ideológia-fogantatású irodalom ugyan létezett, de ideologikussága miatt az is inkább az irodalmi élet része volt, mintsem az irodalomé.

Ma van irodalom, de nincs irodalmi élet. S az “irodalmi élet” alatt itt most természetesen nemcsak az irodalmi rendezvényeket, az irodalomról való beszédet értem (mert az, a számtalan folyóiratunknak köszönhetően természetesen van),

hanem az irodalom társadalmi feldolgozottságát, kihatását.

Az irodalom teljesen magánügy lett, ami sem az irodalomnak, sem a társadalomnak nem tesz jót.

– Kiket szeret, olvas a kortársai közül?

– Mindenevő-olvasó vagyok.

De csak egyetlen olyan magyar kortársam van, akit mindig és újra szeretve és kigyúlt füllel, lélekkel olvasok. Úgy hívják, hogy Sekszpír Vilmos. Arany János és Vörösmarty Mihály fordításában.

 – 2004-ben Kossuth-díjat kapott, s egy interjúban a következőképpen reagált rá: „De most már látom, hogy az irodalmi díj mindig is inkább botránykő, mintsem esztétikai mérce. Ha valaki nem kapja meg, az az ő számára botrány, ha megkapja, mások számára az.” Úgy érti: a”botrány” az a köz viszonyulása a sikerhez?

– Úgy értem, hogy az irodalmi díjak vajmi keveset fejeznek ki az irodalmi értékből. Nem előzi meg, nem kíséri s nem követi olyan nyilvános kritikai megméretés, amely az anyagi juttatáson túl is súlyt és rangot adna az eseménynek s a címnek,

s marad utána a rossz szájíz,

a gyanakvó megjegyzések, hogy mért ez kapta meg, és mért nem más. 

– Főhivatású költőnek tartja a szakma, s azon belül a szlovákiai magyar irodalom meghatározó egyéniségének. Mi a főhivatású költő mellékhivatása? Mi a kedvenc szabadidős foglalatossága?

– Ha azt az embert tartjuk “főhivatású költőnek”, akinek az életét teljesen kitölti a költészet, aki akkor is költő, ha meg sem szólal, akkor azt kell mondanom, hogy az utolsó főhivatású magyar költő Weöres Sándor volt. Ha van is még egy-kettő (Tandori Dezső? Oravecz Imre?), akire gyanakodni lehet, én bizonyára nem tartozom közéjük.

Johann Georg Haman valamikor a tizennyolcadik század közepén még úgy tudta, hogy a költészet az emberiség anyanyelve.

Közhely, de így van: ma már egyre kevesebben beszéljük az anyanyelvünket.

S ha igen, akkor csak úgy, mintha valami kihaló nyelven szólnánk. A tanult nyelveinkben már otthonosabban mozgunk.

A konzumtársadalom anyanyelve természetesen a pénz, a konzum-idiótát nem érdeklik a kihaló nyelvek. Főhívatásom nekem is a pénzkeresés, s mellékhivatásként megpróbálom újratanulni a költészetet, az anyanyelvemet.

– Publicisztikai írásaiban, irodalmi jegyzeteiben folyamatosan reagál a politikai eseményekre. Miért tartotta fontosabbnak mégis ezt a külső, rálátó pozíciót, mint azt, hogy a Kelet-Közép-Európában ’89 óta ismert gyakorlatot, a politikai hatalmat gyakorló irodalmár példáját kövesse?

– A “folyamatos reagálás” azért túlzás. Teljesen spontán módon, de úgy alakult, hogy csak a történelemfordító időkben írtam publicisztikát: 1956 után, a hatvanas évek közepén (a “prágai tavasz” tulajdonképpen 1963-ban, a cseh Liblicén kezdődött, egy nemzetközi Kafka-konferenciával), 1968-69-ben, 1989-ben…

A “parlament” a “parler” (beszélni) szóból származik. Én, úgy látszik, nem vagyok politikus alkat, nem szeretek beszélni. Ha a politikusok szava nem abroncsolódik rá az egzisztenciára, végtelenül unom.

Azonkívül pedig

félek a hatalomtól. A sajátomtól is.

Volt már alkalmam – kicsiben és néhányszor – gyakorolni, s akkor mindig kibújt belőlem a zsarnok.

Aki a hatalom kedvéért ott tudja hagyni az irodalmat, az valószínűleg nagyobb gazemberségekre is képes.

 

Gergely Edit

Tőzsér Árpád költő, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, publicista.

1935. október 6-án született Gömörpéterfalván. A komáromi Tizenegyéves Középiskolában érettségizett majd a pozsonyi pedagógiai főiskolán szerzett oklevelet. Munkahelyei a pozsonyi A Hét, a Szépirodalmi Szemle, Madách Könyvkiadó, nyitrai Pedagógiai Fakultás, pozsonyi Comenius Tudományegyetem voltak. Több mint két tucat könyv (vers, esszék, irodalomtörténeti tanulmányok) szerzője, többek között az egyetemes magyar irodalom fogalmáról is írt kétnyelvű (magyar-szlovák) monográfiát.

* * *

Még kajtatnál a Spájzban? Be my guest.

[spájz] Parti Nagy Lajos: „Az erdélyi diáklányok Farkas Árpád verset hordoztak a tárcájukban”