Orbán György (1950-2025). Fotó: Weber Kristóf.
Előszó egy régi beszélgetéshez
Az alábbi interjú egy olyan világból származik, amely — ha nem is tűnt el teljesen — ma már alig hozzáférhető a maga eredeti jelentésében. Nem azért, mert ne lennének könyvhetek, utcák, kiadók és viták, hanem mert az a nyelv, amelyen mindezekről beszélni lehetett, fokozatosan elvesztette a természetességét.
Amikor ez a beszélgetés készült, 2003-ban, a Ráday utcában, én — ha szabad így fogalmazni — nem értettem pontosan, hogy miről van szó.
Vagy inkább: nem értettem eléggé.
Orbán György beszélt, higgadtan, tárgyszerűen, egy sajátos szakmai dialektusban, amelyben a tematikus rend, a munkamegosztás, a könyvbarát látogató és a szellemi műhely nem metaforák voltak. hanem működési kategóriák.
Ez a nyelv akkor számomra részben idegen volt. Terasz.hu erdélyi szerzőjeként mutattak be — ami egyszerre volt igaz és félrevezető: már létezett a Szabó Géza munkaterepelte Erdélyi Terasz, de én a nagyteraszon dolgoztam, az E-MIL alapítás-kezdeményező státusomat pedig nem használtam eleddig sehol —, és az ember ilyenkor igyekszik kérdezni, jegyzetelni, jelen lenni. De közben folyamatosan az az érzése, hogy egy már működő rendszerbe csöppen bele, amelynek nem ismeri a teljes belső logikáját.
Orbán György viszont pontosan ezt a logikát képviselte. Nem mint teoretikus, hanem mint gyakorlati ember.
Ami nála elhangzik az interjúban, az első olvasásra talán technikai részletnek tűnik — ki hol állít ki, hogyan rendeződik el egy utca, mi a különbség könyv és kiadó között —, de valójában egy következetes kulturális álláspont rajzolódik ki mögötte.
Az a (ma már szinte radikálisnak ható) elképzelés, hogy a könyv nem azonos a piaci szereplőivel. Hogy a szerző, az olvasó és a mű közötti viszony nem merül ki a forgalmazásban. Hogy lehet — és talán kell is — olyan teret létrehozni, ahol a „találkozás” nem puszta retorikai fordulat.
A beszélgetés egy pontján Orbán György azt mondja:
„nem hívok meg egyetlen céget sem, hanem csak könyveket.”
Ez a mondat, amely akkor talán csak egy szervezési elvnek tűnt, ma visszatekintve inkább programnak hat. Sőt, ellenprogramnak.
Mert amit ő csinált, az nem „ellen könyvhét” volt — ahogy ő maga is ironikusan visszautasítja ezt a vádat —, hanem inkább egy alternatív rendképzés kísérlete.
Egy olyan tér létrehozása, ahol a kultúra nem a piaci erőviszonyok leképezése, hanem — legalább részben — azok felfüggesztése.
Hogy ez mennyire volt sikeres, mennyire volt fenntartható, az ma már másodlagos kérdés. Ami fontosabb: hogy létezett. És hogy volt valaki, aki ezt következetesen, napi munkában, konfliktusokkal és félreértésekkel együtt végigvitte.
Én akkor ebből keveset láttam át. A kávéra emlékszem, a bemutatás kissé esetleges gesztusára, arra, hogy „erdélyi tudósítóként” hirtelen szerepem lett egy helyzetben, amelyhez csak részben volt közöm. És arra, ahogy az egyébként vajdahunyadi születésű Édesanyától származó Orbán György figyelt.
Nem reprezentált, nem játszott szerepet, hanem egyszerűen jelen volt — és működtette azt a világot, amelyről beszélt.
Most, hogy ez a világ nagyrészt eltűnt — vagy legalábbis átalakult valami egészen mássá —, ez az interjú másként olvasható. Nem mint információforrás, hanem mint egy gondolkodásmód dokumentuma.
És talán az is kiderül belőle, amit akkor nem értettem: hogy Orbán György nemcsak szervezett, hanem — a szó legszigorúbb értelmében — rendet alkotott.
Jó érzés, hogy beállhattam aznap este ebbe a rendbe. Még itt van a fülemben, ahogy a szomszédból kihallszó jazz aláfest a Terasz.hu csapata (Grecsó Krisztián, Norman Károly, Onagy Zoltán) felolvasásának.
Fotóim a websírban elvésztek. – A Krónika websírban is, ahol az Őróla készült portrém. – De még látom Orbán György alakját, az asztalok között, ahogyan a tapsok legelején felénk biccent.
#musicHeals
Könyvheti interjúk: Orbán György, a Ráday igazgatója
Városrendezési munkálatok miatt jövőben költöznie kell a Vörösmarty-térről a budapesti Ünnepi Könyvhétnek – hogy hová, azt még nem tudni. Az idelátogató könyvbarátok közt járva-kelve gyakorta elhangzott a megjegyzés: a Sportarénát, vagy akár egy nagy szabadstrandot kellene új helyszínül kijelölni jövőre. Adódik a kérdés: erősödik-e a szerepe a többi helyszínnek?
Orbán György, a Ráday-utcai és óbudai Fő téri (Óbuda) idei könyvvásár-helyszínek igazgatója a nemrég befejeződött rendezvényt értékelte a Krónikának. A beszélgetés szerkesztetlen változatát (az alábbiakban) a Terasz.hu közölte.
Tematikus rendben végig a Ráday utcán
GERGELY EDIT: Második alkalommal „öltözik könyvbe az utca” tetőtől talpig. De egész évben hallani lehetett a Ráday utcai rendezvényekről. Ön e különleges kulturális rendezvény agytrösztje, motorja, de kik állnak mögötte, honnan a támogatás?
ORBÁN GYÖRGY: Ha költészet napi fesztivált tekintem, akkor ebben az évben valóban másodjára öltöztetjük könyvbe a Ráday utcát. Egyébként 2001-ben rendezhettem először ünnepi könyvhetet az utcában, aztán 2002-ben már Óbudán is lezárhattuk a Fő teret. Döntően a kerületi önkormányzatok belátása és ambíciója volt segítségemre.
Én meg
szívesen szolgálok ki valódi kulturális ambíciókat.
GE: – Versenytársnak tekinti-e magát a Ráday utca a Vörösmarty térrel? Ha nem, miért igen mégis? Miért tekintik Önt versenytársnak? Mi az, amit elvesz a Ráday, nem pedig hozzáad a kulturális egészhez az akadékoskodók szerint?
ORBÁN GYÖRGY: Már mondták az én szemembe is, hogy „ellen könyvhetet” rendeznék. Azt kérdeztem vissza, hogy mi ellen lehet egyáltalán könyvhetet rendezni?
Már az első alkalommal tisztáztam magamban egy-két alapelvet, azóta nem kellett változtatnom. 1929 óta az ünnepi könyvhét a mindenkori magyar kortárs irodalom és a magyar könyvkiadás seregszemléje. Közvetlen találkozás az olvasókkal. Hagyományosan központi helyszíne a könyv-ünnepnek a Vörösmarty tér. Az idők során annyira fontos hellyé változott, hogy nincs olyan szereplője a magyar könyvpiacnak, aki ne akarna ott lenni a téren.
Tovább bonyolítja a helyzetet az a tény, hogy a rendezvény kinőtte a Vörösmarty teret. Hogy ki, miért nem tudja, akarja megoldani ezt a megoldható problémát, én nem tudom, nem ismerem a körülményeket. Azt is
komoly problémának érzem, hogy kereskedők és kiadók együtt állítanak ki. És bizony megváltoztak az idők során az arányok, az erőviszonyok.
Nem kis feladat egy-két emberes, napi megélhetési gondokkal küzdő kis kiadóknak és több milliárdos forgalmú kereskedelmi láncoknak azonos feltételek között szerepelni.
A szokásjog alapján kialakult térbeosztás sem optimális, nem könnyű tájékozódni az egyszerű látogatónak. Márpedig az egész legalább részben, az egyszerű, gyalog olvasókért van.
Én nem tekintem magunkat versenytársnak, erre se erőnk, se kedvünk. Van elég baj, nem kell újabbakat kreálni.
Pont a munkamegosztás érdekében nem hívok meg egyetlen céget sem, legyen az kiadó, vagy kereskedő, hanem csak könyveket.
Aztán utca hosszat, tematikus rendben mutatjuk be a válogatásunkat: gyermek-és ifjúsági könyvek sátra, szépirodalom, tudományok, művészetek, életmód.
A színpadra hívjuk a szerzőket, a kiadókat és szerkesztőségeket, mint szellemi műhelyeket és igyekszünk az eredeti gondolatnak megfelelően megteremteni a személyes találkozások lehetőségét.
Orbán György 2018-ban a Litera.hu-nak.
GE: – Segítség-e a Ráday utca megléte a könyvkiadók szövetségének puccsa után a kis, nem MKKE-tag kiadók számára? Az idén az összes kis kiadó képviseli magát a Fő téren, vagy a Rádayn?
ORBÁN GYÖRGY: A korábban kifejtett elv épp attól óv meg, hogy döntenem kelljen kis és nagy kiadók között, tagok és nem tagok, kurucok és labancok között.
Nem értek én a politikához, de annyit azért igen, hogy ne keverjem össze a szakmámmal.
Nekem egy-egy cím nem azért fontos, mert a szerzője tag valahol és a kiadó sem lesz ettől jobb, vagy rosszabb.
A MKKE most olyan egyesület, amely – kénytelenségből – kamarai funkciókat lát el. Tisztább helyzet lenne, ha kamara lehetne, de ez nem rajtuk múlott. Mivel nem vagyok MKKE tag, ezért nem tisztem a belügyeikről nyilvánosan véleményt formálni.
De tíz éven keresztül a Balassi Kiadó társtulajdonosaként valamit csak láttam és végigéltem, talán meg is értettem.
GE: – A tavalyi szélsőjobbos Vörösmarty téri cirkusz bármikor bárhol megismétlődhet. Tettek-e bármi óvintézkedést? Lehet-e egy ilyet megúszni egy országban, ahol a botrány a politika éltető eleme?
ORBÁN GYÖRGY: Szerintem keveset lehet tenni.
Tavaly bennünket is ért inzultus, engedély nélkül kipakolt egy szélsőjobbos, uszító címeket is árusító sátor a Ráday utcában.
Elzavartam őket, de már volt olyan apuka, aki számonkérte rajtam: Hát már itt sem lehetek biztonságban?!
Gondolom
annyi tehetünk, hogy nem ijedünk meg és azonnal fellépünk. De ez csak tüneti kezelés, az okok nem a mi térfelünkön vannak.
Abban viszont megerősít, hogy a könyvek világa ne adjon helyet nem könyves szempontú felosztásoknak.
GE: – Azzal, hogy versenyre késztet egy beállt, megcsontosodott struktúrát, milyen haszna származhat a magyarországi könyvvásárlónak, olvasónak?
ORBÁN GYÖRGY: Ne becsüljük túl a szerepemet, én se teszem. Nem hiszem, hogy döntő befolyást gyakorolnék a magyarországi viszonyokra. Fontosat, vagy érdekeset talán, de döntőt semmi esetre sem. A Ráday utcában és a Fő téren az elrendezés elsősorban a könyvbarát látogató igényeihez akar alkalmazkodni.
Nekem úgy tűnt, mintha a könyvpiac szereplői egymással lennének elfoglalva és elfelejtkeztek volna a vásárlókról. Pedig ők legalább annyira nem kihagyható játékosok, mint a szerzők.
Még akkor is így van ez, ha nem tudják a véleményüket kifejteni és érdekképviseletük se nagyon van. Csak érdekeik. Szerintem ilyen
érdek az áttekinthetőség. Többek között erre törekszem.
GE: – És egy házi kérdés – milyen haszna lehet abból az erdélyi olvasónak?
ORBÁN GYÖRGY: Megint egy fogós kérdés. Ha idejön, és kiderül, hogy erdélyi vásárló, akkor kedvesek leszünk vele, tanácsot tudunk adni, de kedvezményt már nem, hisz nincs miből.
Amennyire erőnkből futja – megejtően kevesen csináljuk ezt az egész hajcihőt – igyekszünk beszerezni erdélyi könyveket.
GE: – Látjuk, Baranya megye a idei vendég. Elképzelhetőnek tartja-e, hogy a következő hasonló irodalmi ünnepen határon túli, talán éppen erdélyi kiadók foglalnak el egy-egy sátrat?
ORBÁN GYÖRGY: Elképzelhetőnek tartom és elgondolkodom a lehetőségen.
Tapasztalatatom szerint a határon túli könyvkiadás körül elég sokan sürgölődnek. Az a jó, ha ők maguk kapják meg a lehetőséget, ők tudják a legjobban, hogy mit kell csinálniuk.
Baranya és Pécs látogatása kicsit más ügy. Egyrészt Pécsnek valóban kiemelkedő és bemutatható könyves világa van. A villányi vörösbor is megáll a lábán.
Még nem tudom, hogy a jó ötletet hogyan sikerült megvalósítani. Ha sikeresek leszünk, lesz véleményem a folytatásról. Ha nem, akkor hallgatok.
Gergely Edit, 2003. június 13. Terasz.hu
A szerző ma projektmenedzser-, HR-specialista- és kulturális közösség- és közönségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
Kapcsolódó:
[Terasz][Trinapló] Gergely Edit: A szeretőm k(r)émje — én vagyok
#ArtHeals
Laurent Rochelle feat. Gergely Edit itt.
Exkluzív interjúink:
Weber Kristóf Fotó: Lenthár Balázs • Laurent Rochelle Stéphane Migot • Gergely Edit Winter Zeev • Balázsi Gábor • Gyalai István • Arena Minda Gertrud Gozner
Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-lemezkiadóval készült friss interjúnkat. • Weber Kristóf zeneszerző-kritikus a művészet- és AI kapcsolatáról gondolkodik. • Balázsi Gábor newyork-i rákkutató emberi léptékben enged közel egy FLOWinterjúban. HAMAROSAN: Gyalai István bécsi grafikus.
A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.
- Műfaja: Serious matters & elitbulvár. Glamdoire.
- Stratégiai cél: femicide-tribute.
- Fenntartó, szerk.: GE
Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE
Fotók: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
