Lakiteleken bronz mellszobrot avattak Tőkés Lászlóról a Nemzeti Panteonnak nevezett szoborparkban – Tőkés László jelenlétében. A szobor önmagában nem meglepő. Élő embereknek állítottak már szobrot királyságokban, diktatúrákban, köztársaságokban. Közpénzből is. A történelem tele van ilyen példákkal. Sokkal érdekesebb az a kommunikációs logika, amely a szobor köré épült.
By ge | Kiemelt fotó: a „Nézzenek rá” pillanata. képernyőmentés az Erdély TV 2026. június 8.-i Híradójából.
A történet számomra egy mellékszállal kezdődött.
A Petőfi-hasonlattal.
Gáspárik Attila mai pamfletjében a Tőkés-Petőfi párhuzamot avató szónok neve nem jelenik meg, ezért utánanéztem az eredeti forrásnak.
Ezt követően megnéztem Tőkés László EMNT-elnöki sajtóirodájának közleményét is. A történet itt újabb érdekes fordulatot vett.
A közlemény szerint a résztvevők „lerántották a leplet” a szoborról.
2026. június 9.-i képernyőfelvétel az EMNT-közleményről. Forrás
A kifejezés első látásra jelentéktelennek tűnik, kommunikációs szempontból mégis figyelemre méltó. A magyar nyelvben ugyanis a „leleplezés” és a „lerántani a leplet” nem ugyanaz.
A szobrokat hagyományosan leleplezik. A „lerántani a leplet” viszont átvitt értelemben inkább valamilyen titok, csalás vagy rejtett összefüggés feltárását jelenti.
A közlemény így akaratlanul is sajátos mellékjelentést kap.
Miközben ünnepélyesen beszámol egy szoboravatásról, nyelvileg szinte azt sugallja, hogy valamilyen titok leple hullik le.
Ez önmagában nyilván nem több egy szerencsétlen szóválasztásnál.
Mégis jól illeszkedik a történet egészéhez.
Mert a lakiteleki esemény legérdekesebb mozzanatai nem magában a bronzban rejlenek, hanem azokban a mondatokban, amelyekkel a bronz jelentését megpróbálják kijelölni.
Egy közlemény nyelve ugyanúgy jelentést épít, mint egy szoboravató beszéd. És néha ugyanúgy többet árul el önmagáról, mint amennyit eredetileg szeretne.
Amikor a kommunikáció önmagáról rántja le a leplet
Majd visszakanyarodtam az Erdély Televízió beszámolójához – a Petőfi hasonlatért. Ez önmagában nem volna szokatlan. A magyar közbeszédben történelmi alakokat gyakran állítanak párhuzamba más történelmi alakokkal.
A beszéd azonban itt váratlan fordulatot vett.
A szónok ugyanis nem egyszerűen azt mondta, hogy Tőkés László olyan jelentőségű alak, mint Petőfi Sándor.
Ez még megszokott politikai retorika lenne.
Nem is azt mondta, hogy Petőfi szellemiségét folytatta.
Nem azt, hogy a magyar szabadságeszmény egyik örököse.
Hanem ezt mondta:
Nézzenek rá
„Nézzenek rá. Ha Petőfi Sándor nem hal meg valahol Héjasfalva és Fehéregyháza között a csatamezőn, akkor körülbelül így nézhetett volna ki az 1890-es évek második felében egy március 15-i ünnepségen.”
Az ember ilyenkor ösztönösen megáll.
Visszatekeri a videót.
Biztosan jól hallotta?
[01:08] percnél:
Igen.
Jól hallotta.
A szónok valóban arra kérte hallgatóságát, hogy nézzen rá Tőkés Lászlóra, és képzelje el benne az öreg Petőfit.
Azt az öreg Petőfit, akit senki sem látott, mert Petőfi huszonhat évesen eltűnt a történelem ködében.
A mondat első hallásra szinte komikus.
Nem történelmi párhuzamot állít.
Nem erkölcsi párhuzamot állít.
Nem politikai párhuzamot állít.
Hanem fizikai hasonlóságot.
A történelmi analógia fiziognómiai fantáziává válik.
A politikai analógia arcrekonstrukciós kísérletté.
A szerephasonlóságból arcvonáshasonlóság lesz.
És ekkor születik meg az idős Petőfi.
Akinek a szobrát az MI-vel szépen legeneráltathatjuk, és mellétehetnénk a Tőkés-bronzszobornak, hogy a szónokot igazolja/cáfolja.
Kommunikációs szempontból – a szónok nevétől függetlenül*, ámde épphogy neki köszönhetően – azonban éppen itt válik még érdekesebbé a történet.
A szoboravatásoknak ugyanis van egy alapvető problémájuk.
A szobor önmagában nem bizonyít semmit. A bronz nem érv.
A talapzat nem magyarázat.
A közönséget meg kell győzni arról, hogy miért éppen ő áll ott.
A beszéd ezért nem Tőkés László életrajzát ismerteti, hanem pozicionálja őt.
A kommunikáció nyelvén szólva: márkát épít.
Nem azt mondja:
itt áll előttünk Tőkés László.
Hanem azt mondja:
itt áll előttünk egy történelmi szereplő, akit egy bizonyos hagyományban kell olvasni.
Ezért jelenik meg Temesvár – miközben kibeszélünk Bukarestnek (aki anno visszavonta az állami Tőkés-kitüntetést. Lásd, az avatón: „Temesvárt senki sem veheti el tőled”(…).
Ezért jelenik meg 1989.
Ezért jelenik meg a hős szó.
És ezért jelenik meg Petőfi.
Petőfi ebben a történetben nem történelmi személy. Hanem kulturális referencia.
Egyfajta márkajelzés.
A beszéd azt üzeni:
Tőkés Lászlót ne önmagában nézzük. Egy nagyobb történet részeként nézzük.
A kommunikációs konstrukció egy pontig következetes.
Aztán váratlanul kisiklik.
Ahol a hasonlat már nem magyaráz, hanem legitimál.
Ahol a történelmi párhuzam már nem értelmezés, hanem pozicionálás.
És ahol a szoboravatás valójában nem a múltról szól, hanem arról, hogy a jelen miként szeretné hogy emlékezzenek rá mint múltra.
A bronz jelentése
A történetnek van azonban egy másik érdekes rétege is.
A helyszín neve: Nemzeti Panteon.
A név azt sugallja, hogy valamiféle közös nemzeti ítélettel állunk szemben. Mintha a történelem hosszú vitái lezárultak volna, és megszületett volna a konszenzus.
Csakhogy a nemzet nem ült ott a zsűriben.
Nem szavazott.
Nem vitatkozott.
Nem döntött.
Emberek döntöttek.
A panteonok természetüknél fogva mindig valakinek a panteonjai. Ezzel önmagában nincs semmi probléma.
A kérdés inkább az, hogy
mikor válik egy közösség emlékezete nemzeti emlékezetté,
és ki jogosult ezt kimondani.
Talán ezért érdekesebb a lakiteleki történet, mint amilyennek első pillantásra látszik.
Nem azért, mert Tőkés László szobrot kapott.
Hanem azért, mert egyetlen mondat erejéig láthatóvá vált az a folyamat, ahogyan a történelmi szereplőkből jelképek lesznek.
A videón nem egyszerűen egy szoboravatást látunk.
Hanem a szimbolikus politika működését.
Azt a pillanatot,
amikor egy élő ember bronzot kap,
egy történelmi esemény legendává válik,
és Petőfi Sándor – legalább egy mondat erejéig – megöregszik.
Az emlékezetpolitika mechanizmusa
Nem tudom, hogy Tőkés László megérdemel-e egy szobrot.
Azt sem tudom, hogy Petőfi hetvenévesen hasonlított volna-e rá.
Egy dolgot viszont biztosan tudok.
A halhatatlanság nem demokratikus intézmény.
A panteonok természetüknél fogva oligarchikusak.
Mindig valakik döntenek arról, hogy kik képviselik a mindenkit.
És minél hangosabban dübörög a bejárat fölött a „Nemzeti” szó, annál fontosabb feltenni a kérdést:
pontosan kik döntöttek most a nemzet nevében?
—
*A szónok némiképp nevet szerzett magának itt, itt és itt.
A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
