Előszó: Most, hogy újból Magánterület van alattam, nekiálltam bespájzolni a saját birtokra. Ebbe a rovatba olyan vintage interjúkat tárolok be, direkt kéziratból, amelyeknek a közlési helyeit illetve avatott szerkesztői kezek által véglegesre szabott formátumát már sehol föl nem lelni a világhálón.

Ijesztő szembesülni a ténnyel: odaveszett a magyar netes kult-sajtóarchívum jelentős része. Kihullott 15-20 évnyi tény- és véleményadat a kattintásra lévő kollektív közkönyvtárból.

Papírformátum híján az ezalatt született, s a valaha megszülető generációnak immár lehivatkozhatatlan ez a valóságszelet.

A Terasz.hu Erdélyi Teraszostul – eltűnt teljesen mára. A régi Maszol kultrovatostul, eltűnt a ráncfelvarráskor. A Manna.ro cakompakk – a Kulissza színházi blogommal együtt.

A Népszabadság, a régi Krónika kultúrrovat, a régi ÚjKönyvpiac.

Transindex. Archívummal együtt – RIP (2025).

Upsz. Az újabb ÚjKönyvpiac is, RIP.

Nem csak a kulturális, hanem integrált hírportálok esetében a társadalmi-politikai-gazdasági-sport tartalmak is. És az alattuk zajló hozzászólások véleményütköztetései. A tematizált és kommentben izmosodó közviták. Ügyek, vétkek, bármily közérdekű szövetségek témakövetési lánca visszanézve teljes terjedelmében kiáshatatlan – noha kivonatosan, társadalomtörténeti aspektusban itt még menedékben van, ami erdélyi.

De ha benyitunk az Adatbankba, éppen a mentési koncepció-szűrőn átjutott tartalmak kivonata az, ami érzékelteti a mögülük elvesző forrástartalom tragédiáját. Az Adatbank (vagy Digitéka) feladata nyilván nem a behalt portálok backupja volt, hanem a printeké.

[De akkor, a kérdés adott: ez kinek a feladata (volt)?]

Szemlézett összefüggéseik a jelen online tartalommenedzsmenthez elérhetetlenek. Nem visz tőlük link a jelenbe. S így az elillant, adatbankilag nem szemlézett tartalmak előállításán dolgozók energiája, emlékezete is elvész.

A megmaradt, hiányzó múltadatot fölülíró anyag billeg, torzíthat. Manipulálható.

A kár fölbecsülhetetlen.

És a mindehhez képest parányi Magánterület.tk első webotthonom (2002-2012, az első és saját domainre is épült magyar blog a romániai blogtörténelemben) – már mind sehol. Így a Spájzban nem tudok linkelni forrást, illetve a saját képek is mind odavesztek.

Ahogy beleolvastam a nálam megmaradt saját és Erdélyi Terasz kéziratokba, azt érzem: valami lényeges összefüggés a jelennel valahogyan átjön a múltból.

Ezért nyílásra hagyom a spájzajtót és égve hagytam a villanyt. Beszélgetni az interjú alatt tudunk idebe.
Gergely Edit

---

„Lelkesült prózaállapot és egy korty Erdély”

2005-ös Beszélgetés

VIDA GÁBOR íróval

Új Könyvpiac / Archiválva 2007. október 20-i dátummal a Wayback Machine-ben, 2005.04.08.
Képek: forrás

Vida Gábor – 1968-ban született Köröskisjenőn (Románia). A kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett, azóta a marosvásárhelyi Látó folyóirat próza rovatának szerkesztője. Korábbi kötetei: Búcsú a filmtől (Mentor, 1994), Rezervátum – 1998. Új könyve a Fakusz három magányossága (Magvető Kiadó) az idei [2005] Fesztiválra jelenik meg.

 

– Versekkel kezdted, de ha jól tudom, sosem közöltél a poémákból, hanem áthajolált a prózára. Megvannak még azok a szövegek? Mire tanítanak?

– Arra, hogy botfülű ember ne írjon verset, bízza a költőkre.

Mindenki verssel kezdi, mert azt hiszi, az a könnyebb.

– A 89-es romániai változást követő években kolozsvári bölcsészhallgatóként az Éber nevű lázadó társaságban ilyen mondatokkal kommunikáltatok egymással: A GERMELIN FÁJA, AMELYBEN SZŐR YORICK BAGOLYMOSÁS UTÁN GYOMORRÁ VÁLTOZVA DÖGLÖTT PATARVAS ÉS RÜCSGUVAK KÉPÉBEN AZ ÉBER NAGY MÁGIÁJÁT KERESI.  Egyrészt: mit jelent ez a mondat? Mi ellen lázadt ez a kodifikált nyelv?

Ez a mondat így soha nem hangzott el, de volt ilyenszerű nyelvünk, amelyen egész jól lehetett beszélgetni, barkóbázni is tudunk vele mind a mai napig a barátaimmal.

Játék volt az egész.

Minden célzatosság meg kiterveltség nélkül burjánzani kezdtek a szavak, és mi nagyon élveztük. Kb. 300 szót írtunk össze legutóbb, ezek mind magyar szavak, de csak tízen ha értik őket. Volt néhány egész jó szó.

Mondok egy szócsaládot, hogy képet lehessen alkotni az egészről: máj, májad, májaszt, májaszték, májadmány, májosztalék…

A kontextustól függően bármi lehet máj, mindent lehet májasztani, amit az ember akar, ha valaki érti a dolgot és veszi a lapot.

Minden jó baráti társaságnak van saját nyelve, a miénk nagyon feltűnő volt. Amikor beindult a beszélőkénk, néha könnyesre röhögtük magunkat.

Sokakat bosszantott, azt hitték, hülyék vagyunk. Akkoriban is kevesen olvastak Karinthyt.

Nem volt mi ellen lázadni. Akkor éppen össze volt omolva a román állam és az egyetemi rendszer, a bölcsészhallgató beülhetett a könyvtárba, olvashatott, és ha két hónapig nem ment be az egyetemre, akkor is megkapta az átmenőjegyet, legfennebb nem küldték részképzésre Szögedre. Békés anarchia volt, szabadság.

Nem volt kreditrendszer, posztmodern ízlésterror és tömegoktatás.

Minden elismerésem annak a tanári karnak, amelyik nem csinált ügyet a mi randalírozásainkból, hagytak olvasni meg írni. Ritkán van alkalom arra, hogy az ember 4-5 évig azt olvasson, amit akar és ami érdekli.

Azóta is mondják sokan, hogy mi voltunk a legboldogabb évfolyam.

Ma már egyikünk se volna képes elvégezni a magyar szakot Kolozsvárott. Se Gadamer, se Derrida nem érdekel(t), Rilkéről meg Weöresről azóta sem beszélnek túl sokat…  Ez ellen szívesen lázadtunk volna, de ez ellen nem lázadni kell.

A barátaimmal egy informális önképző kör voltunk.

Ha valaki olvasott valamit, azt elmondta, átadta vagy szólt, hogy kár a fáradtságért. Nem alapítottunk ideológiát, tanszéket vagy kormányt.

 

– 1998-ban a romániai magyar irodalom történetének megírására biztatva kortársaidat, vitát generálva, kíméletlen tanulmányt közöltél a Látó folyóiratban – már a lap szerkesztőjeként -, megállapítva: “1989-ben lezárul valami, de nem lehet pontosan tudni, hogy mi. ”A” romániai magyar irodalom” csökkent le térben, át-, pontosabban visszaminősült erdélyivé? Mit mutat a mai [2005] kép?

– Azt hiszem, valamilyen értelmes Erdély-gondolatot kerestem az irodalomról való beszéd keretei között, akkor sokakat foglalkoztatott ez, talán még ma is.

Nem minősült vissza semmi, egyszerűen megint lehet használni azt a szót, hogy Erdély, és ennek számomra más az értékjelentése, mint annak, hogy Románia, anélkül, hogy ütköztetném őket. A “romániai” szó egy politikai helyzetre utal, az “erdélyi” egy szellemi realitást feltételez.

Ma is érdekel, hogy mitől ismerni meg egy erdélyi író által írt szöveget.

Nem csak a tájszavakra meg a couleur locale-ra gondolok, de nehéz ezt artikulálni.

Az irodalomnak Erdélyben komoly szerepe volt az egyéni és a kollektív identitás megfogalmazásában, ennek a tehertételnek máig ható következményei vannak, és nem a remekműveké a főszólam. Ez baj, de már nincs mit tenni ellene.

Vannak történetek, amelyeket csak Erdélyben élhet meg az ember, azt szoktam mondani, hogy itt még sok olyasmi kapható ingyen, ami Nyugaton már pénzért sem.

Különben unom az üresjáratú trianonozást.

Mindig utáltam az olyan irodalomtörténeti nyitómondatokat, hogy: “1918-ban (vagy 1945-ben) a megváltozott politikai körülmények, stb…” Úgy tűnt, hogy lehet (vagy ideje volna) végre ideológiai szempontok nélkül gondolkozni irodalmi kérdésekről, úgy tűnt, hogy az irodalomnak nincs szüksége politikai legitimációkra, legalább is a jó műveknek ez nem kell.

Ma már ez a dolog így nem foglalkoztat, nincs tétje számomra, vannak könyvek, amelyek túlélik a (de)konjunktúrákat, a többit meg elfelejtjük. Viszont ahhoz, hogy az ember normálisan élhessen, számot kell vetni azzal a hellyel, ahol él, számba kell venni, mije van, mije maradt, és mihez kezdhet vele.

Használható értéktudatra van szükség, nem melldöngetésre és nem fitymálásra.

Ha az ember Marosvásárhelyen él, hiába játssza meg, hogy ő valójában pesti: “Nem Párizs, nem Bakony…”

De az még mindig kérdés, hogy van-e Erdélynek szellemi realitása? Miként lehet végiggondolni, hogy legyen.

Kapcsolódó:

[szívügyek] Válaszkísérlet a dilemmára – Van-e Erdélynek szellemi realitása?

 

– A romániai magyar irodalom történelmét formáló tényezőnek tartod-e egy nagyságrendekkel az eddigiek fölötti pénzes prózapályázat kiírását? Konkrétan az idén (2004) novemberi határidejű 40 ezer dolláros összdíjazású aradi pályázatra gondolok. A 1998-as látlelethez képest várható-e ettől – a pénz mozgatóerejétől – erdélyi prózaforradalom?

– Az erdélyi humán értelmiség szegény, mint a templom egere, de a pénz magában nem old meg semmit.

Jó regényt mindig ingyen írtak az írók, aki ingyen nem képes rá, az pénzért se lesz.

De azért egy ilyen pályázatra sokan felfigyelnek. Forradalom szerintem nem lesz, bárcsak tévednék! Attól tartok, hogy átlagos regény fog nyerni, de remélem, az lesz a mezőnyben a legjobb.

Mellesleg ez csak nálunk olyan falrengetően sok pénz.

-„Vivát, összes pezsgő!” című novellád az NKÖM Édes Anyanyelvünk novellapályázatán 3. megosztott díjban részesült. Mi volt az első reakciód eredményhirdetéskor? Hogyan könyvelted el a sikert?

– Nagyon megijedtem, mert az első értesítésben ez állt: “Örömmel értesítem, hogy az Édes Anyanyelvünk novellapályázatán Ön nyert[…].”

Szóval egy szál novellával tarolni mindent… Megállt bennem a velő, annyit szidták a pályázati kiírást, hogy elképzeltem, mit kapok majd a fejemre a pályatársaktól, főleg azoktól, akik azt mondogatták, hogy etikátlan dolog részt venni.

Azután rájöttem, hogy ezt a mondatot kétféleképpen lehet hangsúlyozni: magyarul és pestiesen.

Ez utóbbi hangsúlyozás (mint a mosópor-reklámban) adta meg a pontos választ: ön is a nyertesek között van. A díj nélkül sose jutottam volna el Dalmáciába.

 – Mit várhat az olvasó az új [2005] könyvedtől? Mire számítson az, aki a Mentornál megjelenteket ismeri?

– Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból.

Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. Három elbeszélés van a Fakusz három magányossága könyvemben, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, vannak szereplők, események, tér és idő, mindent tudó narrátor. Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte.

Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében. Ez amolyan ars poetica.

– Meg lehet fogalmazni, mihez hasonlít ez az érlelés? Mert fejben-írást is jelölhet, ami megrongálja a szöveget, mielőtt papírra kerülne, kiviszi az erejét, a szenvedélyét. Nem jártál még így ezzel, hogy elsúlytalanodott volna a történet, ha nem első indulatból ültél le mellé?

– Egy szóval se mondtam, hogy állandóan a megírandó történeteimen rágódom vagy fejben írnék. Készenléti állapotban ülök csak le írni.

Vannak történetek, amelyek évekkel azelőtt jutnak eszembe, hogy megírnám őket, és ha túl korán próbálkozom, biztos, hogy elrontom.

Nem tudom, mi történik a fejemben, nem leskelődök magam után.

Nem véletlenül asszociálják az írást a szabadsággal, a szenvedéllyel meg a szerelemmel is.

Lelkesült állapotnak tartom, mint a hegymászást, a futást, az úszást, az olvasást, a lovaglást… Amit nem szeretetből csinál az ember, azt megeszi a fene.

– Olvastam, amint nemrég egy erdélyi lapban (A Hét) megjelent, székelységet minősítő pamfletre reagálva, a pamflet pamfletjével teszed helyre a szerző-főszerkesztőt. Ugyanakkor nem vagy azonnal ugró, cikkező-vitázó alkat – ami az erdélyi közéleti publicisztikát illeti. Mi hoz ilyenkor indulatba? Közíróvá leszel ilyenkor?

– Újságot én barátok kérésére vagy dühömben írok csak. Mindig van egy-két barát, aki éppen kenyérbe esik valamely lapnál, akkor szól, meg könyörög, hogy ő is ad szöveget nekem, én is adjak neki, nem piac, hanem cseregazdaság.

Sosem vagyok közíró, nem is leszek, de a különvéleményre való jogomat fenntartom.

Egy odamordulásra jobban figyel a nagyérdemű, mint egy regényre, ezt tudni kell. Mire megírnék valami közdolgot, általában aktualitását veszti, és ennek többnyire örvendek is, az elhamarkodott nyilvános véleményt, az át nem gondolt szöveget veszélyes hulladéknak tartom. Az általad említett cikkben fogalmazási problémákat tettem szóvá, magas labdát kaptam és leütöttem.

Nagyon örülök annak, hogy a címzett nem haragudott meg érte, jó viszonyban vagyunk azóta is, pedig nem volt előre megbeszélve. Egy korty Erdély.

Gergely Edit

 

PS Szabó Róbert Csaba szerint:

A Hét , 2005 , 266

---

#musicHeals