Ez a Török Miki van előttem. Ezt hozza a neve bennem, ezt a mosolyt a fekete-fehér kisportrén. Ezt, ahogyan állt mellettem Gyergyóban a E-MIL csapata felolvasáson. Friss volt a kötete is, az égszínkék rózsák. De nem volt semmi allűrje körülötte. Nem is abbul olvasott. A zöld mappából – melyben összebútoroztuk a kéziratainkat -, rendezett, élére, kikereste a legmegfelelőbbet. A közönség szerette. Kedves volt és kiegyensúlyozottan derűs.
De Szókimondó is. Vagyis, azt hiszem: nem félt Az igazságot mondani. nem latolgatta.
Barátságába fogadott. Nem csak engem, de akkoriban, pár napot, éppen sokat lógtunk közösen a bolyban. Halk, finom hangon duruzsolta az összefüggéseket. Szervezetek, egyéniségek, árulások. Különleges humorral. Mert sohsem ugratott. Nem is bohóckodott. Hanem nagyon kellett figyelned Rá, mert a mosolya és könnyed derűje mögött helyenként súlyos, rendszerszintű problémák pucér tükrei horgonyoztak. Amiket, igen: a szóhasználatával szelídítgetett. És, amikor kapcsoltál, real time, akkor ő is figyelte, és, igen: ez volt az igazi élmény: összenevethettetek.
tiszta Kapcsolat.
Láttam, tudtam, rengeteget dolgozik másokért. Tudtam, hogy sokat szerkeszt. (Olvasom valahol, hogy nagyváradi irodalmikörös időkben a saját írógépén gépelgette a verseket több indigóval, hogy szétoszthassa a jelenlevőknek. Mármint: mindenki verseit.)
Aztán visszament Frankfurtba, de levelezőpartnerek maradtunk. Mikor külön standot bérelt a Frankfurti Könyvvásáron, őt szólaltattam meg tudósítóként. Boldog volt. „Újságíró is vagyok” – mondta. Loholt a helyszínek között, fényképeket töltött le a számítógépén (mobilkép még nem volt), lihegve mesélte a helyszíni vicces részleteket.
Nem világos a pillanat, mikor fogadott bizalmába is. Gyanítom: egyazon pillanatban.
És, gyanítom, sokan örülhettünk ugyanennek.
Feleségével, minden további nélkül, vendégül láttak a magyarországi tanyán. Előbb kölcsönbe (szerelem fontos). Hosszú levélben írta le, melyik szomszédot hívjuk, ha kazánt kapcsolunk fűtésre is, hogy mi finomságot szedjünk a kertben, „egrest mind legelhetitek”, és hogy melyik szobának mi az előnye-hátránya.
Ragaszkodtam hozzá, olyan intervallumba kerüljünk sorra, amikor ők/ő is átjön. Mert föl kell vennem ezt az interjút. Közben olvasgattam a könyvtárában, kóstolgattam a kamrából, nézegettem a könyveit. Címadása jellegzetes. Műfajai Ő maga:
derűs komolyságok.
Egyedül jött, és azon az estén a kertben vacsoráztunk hárman, gyertyafénynél. És aztán, egyszer csak, bekapcsoltam a diktafont. És feltettem a kérdéseket. Persze, tegeződtünk – viszont sajtóetika mindenekfelett: most is magázó formában hagyom, ahogy a Teraszon megjelent az interjú. De, ahogy most visszaolvasom, az én fejemben a tegezős kattog vissza. És rendben van.
Amikor jóllakottan belekezdtünk, laza bevezető kérdésnek szántam – le volt írva, jegyzetelve – hogy „miért is emigrált?”… a válaszra messze nem voltam fölkészülve.
Egy akkora szünet van a hangfelvételen, ahová most itt lenn betettem a legelső megjelent novelláját, amennyi alatt elolvasható. Egy ennyi időt hallgattunk.
Töltött. Koccintásra emeltük. Cigarettáztunk. És csak zizegtek a nyáresti levelek, a falusi utcáról beszűrődött az esti zaj és a villanypózna fénye a lombok közt.
És megszületett ez az interjú.
Részletei visszaköszönnek a fennmaradt világhálón, forrásjelölés nélkül ugyan, de legendásan terjedve. Információk és élmény, könnyedén és szívfájdalomban.
A pislákoló mécses fényében még mindig élő egész.
az akkori hármónkból mostmár csak én vagyok az egyetlen tanú.
És ahogy eszembe jut, hogy az arcát néztem, ahogy ugyanazzal a csillogó szemmel tovább válaszol, csak arra tudok gondolni: most visszamennék oda, ilyen fejjel, és nem szédülnék. Csak egyszerűen tudnám, mit kell mondani.
Aztán, egyszer csak jelez mailben: „KicsiKvakk” – mert ő volt a NagyKvakk: úgy döntöttünk, egymás kínlódásait és arcraeséseit hallgatván, hogy mi békák vagyunk a világban, és az elköszönéseink is ezt czuppogták ki -, „KicsiKvakk, gyorsan keress egy kórházat, lecserének itt egy teljes kórházi felszerelést, jön az új rend, és két héten belül el kell adományozni. Aki elsőnek elszállítja, viheti”.
És így jutott az akkor még épülő Gyergyószentmiklósi Nagykórház elképesztő értékű felszereléshez: ágyak, plafonégők, laborfelszerelések, és több tucat egyéb. Dr. Jeszenszky Géza igazgatóhoz mentem ugyanis, akivel akkor léptem kapcsolatba először: a szállítást őneki kellett megszerveznie.
Mik nagyon drukkolt, és intézte a korrekt lobbit német féllel: középen, két kézzel tartotta őket is, és bennünket. Pedig a várólista, B-terv, C-minden élére állt, hogy ha mi berogynánk, akkor se rekedjen meg németfélen az Ügy. És, legfőképpen: hogy én, hogy az én szülővárosom népéhez juthasson. Telefonhívások, mailek odavissza. Hajtottunk ezerrel.
Nem tudok róla, hogy ezért bármit, írásos elismerést, személyes kézfogást, kapott volna. Dr. Jeszenszky irodájából fölhívtam vonalas telefonon, és ott, így ismertettem össze őket. Mikor már minden sínen volt.
Én voltam Miklós-, és a Dr. megbízottja között: térfogatot számoltunk a rakománynak, menetrendet menettérti. Voltak napok, amikor úgy éreztem, ezt soha nem tudjuk véghezvinni: a gesztus, önmagában, hihetetlen, senki nem hiszi el nekünk, minden megbízólevél stb. nélkül, ki kezdene hozzá teherautókat bérelni? Miklós csak annyit kért: a legvégén, a német szállítmányos papírra, valaki írja majd rá, hogy átvette – egy adat, egy pecsét, hogy ő el tudjon vele a német kórháznak számolni.
„Semmiség – mondta telefonban a Dr.-nak -, ez csak természetes. Edit városa”. És ő volt, aki viccelődve – de ezt már nem hallottam, de Dr. Jeszenszky arca jelezte -, udvariasan, strammul, hálás volt a sikeres bonyolításért, átraktározásért.
Soha többé nem mentem vissza a doktor úrhoz. Szégyenkeztem, magam előtt, hogy nem tudom a Miklós gesztusát jobban fölhangosítani – ma már, a marketingkommunikációs rutinnal, persze, okosabban csinálnám. Utólag könnyű okosabbnak lenni.
De, éreztem, nagy kalandon mentünk keresztül
azokban a napokban, amíg ezt sürgettük, szerveztük, mendzseltük. Egy kiscikk született a Krónikába – de inkább a levelét nézném most meg, amelyben a több oldalas eszközlista is tételesen csatolva van. Összértékkel. Ki fogom keresni. De, most, érzem, itt úgysincs ennek jelentősége.
A régi – akkori – mailembe nem tudok most benyitni. Vacakol (Miklós szava), pedig hete még benn jártam, és a dug-frankfurtos leveleket átolvasgattam. Készültem írni Neki, hogy „hogymég van” (monostori szleng/régiHelyőrség), hogy én gondoltam Rá az elszaladt valahány évben is, amíg én (is) mennyet és poklot.
Tudom, hogy többen kihasználták, a teherbírását, vajszívűségét. Rábukkantam egy kéziratára is, egy börleszk: az éppen akkori szervezeti harcait ventillálta ki ebben – lebábozta voltaképp: karikírozott figurák, szituációk. Akkor nem olvastam el, nem volt türelmem, hanem csak átlósan – illetve, elkövettem azt a hibát, hogy elsőnek a hosszú levelet, amelyben leírja, mire döbbent rá hirtelen, mit tanult, mitől szenved. És, hogy nem bán semmit. Nem haragszik senkire. Csak most, talán picit, magára is gondolni fog.
Mert Török Miklós szürke eminenciás volt.
A névtelen ember.
Azt írta: ha tudok kezdeni valamit „az anyaggal” jó, de ha nem, az is rendben. Azt kezdtem most, hogy elolvastam. És nevetgéltem – ha olykor el-el veszítettem is a fonalat. A dialógusok, rendezői instrukciók, még a borítója is, ahogy magának megtervezte, mind az aprólékosan átírt házitudás, kitartó munka míve.
Több levélben, több formátumban küldte át, minekutána nyafogtam, hogy túl nagy, modemmel nem lehet letölteni. Könnyedén, proaktívan mozdult, jól megküzdött azért, hogy ezt áttegye hozzám. Hogy le tudja magában zárni a fejezetet.
Ezt értettem, és fontos volt nekem is.
Itt, a csipkeasztalnál, mikor felolvasunk a Pro Art Galériában (tudom, baromi rossz helyen van az a vizespalack – és, tudom, ezen is vihognánk most), még egyikünk sem tudta, hogy milyen lesz a világ, mire ezt a fényképet újból előveszem. Azóta 17-szer költöztem, és alig pár holmit hordozok már csak magammal. De ez a kép, ez velem van. Megnyugtató, biztonságos.
Készült egy fényképsorozatom azon az interjúestén – amit elnyelt a besüllyedt Teraszról a digitális temető.
De ez, a tapintható fénykép.
Tiszta valóság.
És én, most a napokban – holott nem is tudtam, hogy éppen október 17-én van az évfordulója, hogy NagyKvakk nincs már -, készültem írni neki. Hogy hiányzik. És hogy, a börleszkből, meg az Életből, türelmesen olvasva, értek már mindent, asszem, ideje megint beszélnünk valahol.
Majd fogunk, valahol. És jól kinevetjük magunkat, azon, amikor még féltünk.
Sorra mennek el az apafiguráim. Ma NagyKvakkot is elengedem.
Ég Veled, Török Miklós! Még nem adom fel: keresem a nyomokat. Most, hogy kiástam a legelső novelládat, a fiam meg lefotózta a kinyomtatott képünket – scan túl rideg, túl fekete, túl művi ehhez, írógépes Kolléga -, most kicsit együtt lehettünk megint.
Czupp-czupp,
KicsiKvakk
2025. október 20., Sepsiszentgyörgy
This work is licensed under a Creative Commons Attribution 4.0 International License.
Gergely Edit - Terasz.hu 2004. december 17.
– Milyen hatással volt életére, mit jelentett írói pályafutásában a nagyváradi Ady Endre kör, melynek szervezője, szerzője is volt egyaránt?
– Most szólni erről szinte a legendagyártás kategóriájába tartozik. 1998-ban jelent meg a Bihari Napló Kiadónál egy interjúkötet Péntek esti szabadságunk címmel, melyben huszonnégy személy idézi vissza az emlékeit, a Mementóban pedig huszonkét olyan barátunk neve szerepel, akikre mi is már csak emlékezni tudunk.
Első írásomat 1967 januárjában közölte a kolozsvári Utunk és ettől kezdve, 1980-ig, majdnem minden anyagom megjelent – Szabó Gyula irodalmi szerkesztő „most nem ilyen szelek fújnak…” megjegyzéssel küldött vissza néha kéziratot. Akkoriban az Ady-kör, havonta egyszer ülésezett és ide a kinevezetteken kívül főleg két nyugdíjas és párthű öregasszony járogatott.
Utunk, 1967. január 27. Fejlécen Török Miklósék neve (novellisták 4Sfogat)
A változást az Ifjúmunkás akkori főszerkesztője, Dali Sándor indította el egy országosan megszervezett IM Matinéval. Itt felléptetett minden Váradon élő tollforgatót, zenészt, képzőművészt. Ekkor derült ki, milyen sokan vagyunk. Első eredmény a Tavasz ’69 című antológia lett, majd 1975-ben a Hangrobbanás költői-antológia – de a prózait már nem engedélyezték. Közben a körön minden péntek este történt valami.
Fórum ilyen programmal, magyarul és ellenőrizetlenül a hetvenes és nyolcvanas években sehol sem működött.
Igaz, 1975-ben az elvtársak egy nyolc hónapig tartó vizsgálattal megpróbálták visszariasztani ezt az „irredenta társaságot”. Nem sikerült nekik.
Számomra kezdetben a kör szervezése azért vált fontossá, mert fórum és lehetőség volt a szóhoz jutáshoz, ami azonban hamar megváltozott: annyi lett a sorban álló fiatal, hogy őket kellett immár nem havonta egyszeri találkozóval, hanem hetenként, lehetőleg jól szervezetten bemutatni. Mai műszóval élve: valamiféle önkéntes szabadegyetemként működtünk.
Utunk, 1967. január 27.-i lapszám: Török Miklós önéletrajza a novellánál
Mellesleg, éppen ekkor, a hetvenes-nyolcvanas évek Nagyváradján az Ady-kör mellett beindult a Kortárs Színpad (amatőr színjátszó csoport, profi minőséget produkálva) és a szintén országos hírű Metropol zenekar.
Nem csak jól ismertük egymást, hanem baráti kapcsolatok is összefűztek bennünket. Habár itt a múlt idő használata annyiban nem igaz, hogy most is tudjuk, kit, hol keressünk a nagyvilágban: Magyarországtól Amerikáig, Svédországtól Ausztráliáig azon keveseket leszámítva, akik otthon maradtak.
– Miért hagyta el az országot?
– Mert elegem lett egy velejéig korrupt ország hazug társadalmában, tizedrendű állampolgárként vegetálni. Illusztráljam?
‘80-ban hármas ikreink születtek. Hét és fél hónapra, két kislány és egy fiú. A diagnózis szerint avort cu trei feţe vii (három eleven arcot vetélés). A testsúlyuk papíron 70-80-90 deka lett. A standard szerint tehát 1 kg alatt vetélésnek minősítve nem kaptak semmi ellátást. Így éltek egy, négy, illetve öt napig.
Két hét múlva tudtam meg a csalást attól az ismerős nővértől, aki a születésükkor mérte meg őket, hogy 1,15 – 1,30 – 1,40 kg-osak voltak. Ezt reggel az orvosi konzílium, Dr. Petka igazgató elvtárs döntéseként változtatta meg. Koraszülöttként ugyanis vérplazmát és kezelést kellett volna kapniuk, körülbelül akkori 100.000 lej értékben.
Összevetve: három magyar újszülött élete kevesebbet ért, mint egy gyári hibás Dacia.
Így takarékoskodott a kórház, gondoskodott rólunk a Párt. Még lehetőséget se kaptam arra, hogy esetleg én vegyem meg a szükséges gyógyszereket.
Utólag pedig, miután a gyermekeimet már eltüntette a kórház krematóriuma, hova mehettem volna reklamálni, az Úristenen kívül?!
Ennyit az élet tiszteletéről, amihez nem muszáj Auschwitzig visszamenni, hogy a Hippokratészi esküről már ne is beszéljek.
Elsőközlés: Török Miklós A névtelen ember. Utunk, 1967, január 27.
– Mi az, amit ott talált?
– A nyolcvanas évek elején Németországban egy kápráztató gazdagságot.
Hegyekben állt mindaz, amit el se tudtunk képzelni a fél liter olaj, kiló liszt havonta kiváltható porciózása után és bizony jó ideig szinte lelkiismeretfurdalásunk volt egy új sajt megkóstolásakor, hogy mi itt csak dőzsölünk, amíg az otthoniak éheznek.
Emingránsként az ember már nem az, aki volt.
A nulláról kezd mindent és semmije se maradt, az akcentusán kívül. Amint megszólal, mindenki tudja, hogy: idegen. Így sokszor megkérdezték, hogy honnan jövök. Eleinte egyszerűen megmondtam.
A reakció: „á sáuseszku…” és sajnálkozva bólogattak. Bevallom, kínos volt.
Ezért inkább azt válaszoltam, hogy Siebenbürgen, de erről nem igen tudták, hogy merre van.
– Milyen az ottani magyar irodalmi közeg?
– Semmilyen – illetve nem igazán behatárolható.
Ebben a szórványban csak az egyházak és a cserkészet képes hatékonyan összefogni a magyarság egy részét.
Léteznek persze kulturális egyesületek, jól működő baráti körök, hagyományőrző tánccsoportok. Ez utóbbiak a legsikeresebbek, mert nincsenek nyelvhez kötve.
Ami az irodalmat, a klasszikusan vett „emigráns irodalmat” és sajtót illeti, az a rendszer-váltással annyira szalonképessé vált, hogy gyakorlatilag szinte meg is szűnt.
Az igazán nagyok, Wass Albert, Márai és a többiek hazatértek és bomba üzlet a megjelentetésük.
Aki most is ír, az vagy gazdag és unatkozik, vagy megszállott. Az utóbbi tehát nem teljesen normális, hogy pontosítsam a helyzetet.
Saját költségen kiadni ugyanis nincs elég pénze, tehát ugyanolyan szerencsétlen kiszolgáltatott, mint mindazok, akik nem tagjai valamelyik szekértábornak. Ez azt jelenti, hogy ha talál is kiadót, ami nem egyszerű, honoráriumként kaphat esetleg egy skatulyányi könyvet.
Dedikálhatja magának, barátainak és el is adhatja, de hogyan? A könyv a piacon árucikk csupán és kész.
Végtermék, mint a májashurka, ami munkát ad a hentesnek, aki ebből él, pénzt hoz a kereskedőnek, mert eladja, míg amiből készült, az már senkit se érdekel.
– Melyek a külföldön írt könyvei?
– Kijövetelünk után tíz évig szinte semmit olyat nem írtam, ami publikus lehetne. Pár évig csak korrigáltam, szerkesztettem, szedtem és kötöttem a Maecenatura Hungarica Sipos Verlag magánkiadó néhány olyan könyvét, ami a ‘80-as években Hegyeshalomtól keletebbre még indexen volt.
Így Szilágyi Sándor Boldog rabságom című beszámolóját az ’56-ot követő romániai munkatáborokról. Ebből ‘86 karácsonyakor két példányt vittem a szerzőnek Szalontára, majd a nyár folyamán huszonöt darabot csempésztem át.
A trükköt nem árulom el, hátha még szükségem lesz rá.
Magyarországra Éliás József műveivel tettük ugyanezt. Publikálni csak a ’90-es évek után kezdtem újra, főleg az akkor alakult nagyváradi és magyarországi lapokban. Azóta jelent meg néhány könyvem is, novella, regény, interjúkötet.
– A hivatalos magyar stand mellett független magyar standot bérel a frankfurti könyvvásáron. Miért?
– 1970 óta működött Frankfurtban egy Német-Magyar Társaság, amelyik 1992-ig minden évben azért bérelt egy saját standot, hogy ingyen bemutathassa az emigráció akkor még nagyon aktívan működő sajtóját és irodalmát.
Értékes, ritka anyagok voltak ezek és jó húsz évig csak itt lehetett látni a Szentkoronás magyar zászlót.
Aztán ‘97-ben tagság és vezetőség híján megszűnt… volna, ha nem vagyok annyira őrült, hogy elvállaljam a további vezetését.
Ettől kezdve főleg azokra a határon kívüli kis kiadókra, szerzőkre koncentráltunk, Erdélytől Szlovákiáig, akik eddig és saját erőből soha nem lehetnének itt jelen. Ezen kívül minden hónap utolsó péntekjén filmklubunk van és évente 8-10 találkozó. Irodalmi est, kamaraszínház, koncertek és előadások.
Ezeknek a szervezése, főleg az első időkben, nem volt teljesen veszélytelen, mert a hónap végén 4-500 márkás telefonszámlákat hozott a posta, és ilyenkor a feleségem csak azért nem csapott agyon, mert a temetés még többe került volna. Az egész iroda ugyanis az otthoni íróasztalom.
– Milyen kapcsolatuk van a többi nyugateurópai ország magyar szervezeteivel?
– Egyre jobb és szorosabb. Sajnos ezt az összefogást éppen a Magyarok Világszövetségének válsága eredményezte, illetve a már sokkal korábbi Szabályzat, amelyik három régióra osztotta a magyarságot: Anyaország, Kárpátmedence és Nyugati régió.
Ez utóbbi négy kontinens negyvenvalahány országának magyarságát lenne hivatott összefogni, Svédország és Kanada, Ausztrália és Argentína egy kalapban.
Ekkora baromságot csak Budapesten lehetett kitalálni,
abból kiindulva, hogy statisztikailag ez a legkisebb létszámú szórvány, összesen 2-2,5 millió magyar képviseletében. Csakhogy a helyi viszonyok, problémák és igények annyira különbözőek, hogy mindezt képtelenség egyetlen sablonnal lefedni. Ez régóta világos volt és az is, hogy meg kell újulni.
Eredmény: a parlament dobta a Magyarok Világszövetségét, mert rakoncátlanná vált a 2000-es választásokon. Azóta az egész kínlódik, mint a káposzta hús nélkül. Az kéne megegye, aki főzte.
– Jelen volt a tavalyi E-MIL táborban Zetelakán. Miért lépett be a Ligába?
– Tagja vagyok az FDA-nak (Szabad Német Írószövetség), a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének és az International Federation of Journalists-nek. De csak tagja.
Az E-MIL már más. Ide tartozni lehet,
úgy a származás, mint a szellemisége okán. Nagyon jó, hogy létrejött, értelmesek a céljai és örülök, hogy annyi tehetséges fiatallal találkozhattam.
Török Miklós(Nagyvárad, 1946. január 19. – Frankfurt am Main, 2013. október 17.) 1982-től Németországban élt. A frankfurti Német-Magyar Társaság elnöke volt. Az Magyarok Világszövetsége nyugati alternatívájaként 2001-ben megalakult Nyugateurópai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) németországi kulturális megbízottja volt. Könyvei: Rendzavar – novellák (Széphalom, Budapest. 1991, 1992) Kutyadolgok – regény (Kecsmetion Press, Bp. 1994), Időszámításaink közben – publicisztika (Kecsmetion Press, Bp. 1987) Péntek esti szabaságunk – antológia (Bihari Napló, Nagyvárad, 1998) Távolságközelítés térben és időben – riportok, interjúk (Kecsmetion Press, 1998), Aranyhalaim – derűs komolyságok (Kecsmetion Press, Bp. 2001) Az élet kalandja - interjúk (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2002), Égszínkék rózsák nincsenek – novellák, kisregény, dráma (PONTKiadó, Bp. 2003). Az interjú eredeti forrása: Terasz Kiemelt kép: b.-j. Szőke Mária Magdolna, Török Miklós, Gergely Edit. Fotó: Bajna György
#musicHeals
[spájz] Andrassew Iván: Erdély a szívemben van, nem az eszemben
