DEUTCH ORIGINAL. Version FRANCAISE.
Dirk Vogeler hangszeres gondolkodó.
A tenor- és szopránszaxofon, valamint a basszusklarinét hangterében mozog, ahol a tradíció és az improvizatív szabadság nem ellentét, hanem párbeszéd.
A SAXICOLA RUBI egyik alapítójaként – Laurent Rochelle-el – olyan akusztikus duóformát épít, amely templomokban, erdőkben, tereken is működik –
a tér nem háttér, hanem partner.
Német származású szaxofonos és basszusklarinétos, jelenleg Toulouse mellett él.
Zenéje a mély frekvenciák földszerű rétegzettségét és a magas hangok madárszerű lebegését kapcsolja össze. Laurenttel helyspecifikus, erősítés nélküli koncertekben gondolkodnak.
Ez az interjúnk tudatosan kétszintű felépítésű.
Az első rész képeken, emlékeken és belső állapotokon keresztül közelít a SAXICOLA RUBI-hoz. A második rész előre néz: a kontextusokra, a közönségre és az előadási helyzetekre.
A kérdések nemcsak a duó bemutatását szolgálják, hanem egy találkozás előkészítését is – romániai, erdélyi és magyar kontextusban.
A beszélgetés így egyszerre dokumentum és nyitott meghívás: figyelemre, jelenlétre és közös rezonanciára.
Ami Dirk Vogeler munkájában lényeges, az nem a műfaji hovatartozás.
Hanem az, hogy az akusztikus játékban egy másik együttlét-formát tesz kísérlet tárgyává. A hang nem dominál, nem takar el, nem ural. Meghallgathatóvá válik – és ez ma már radikális gesztus.
A SAXICOLA RUBI ebben az értelemben nem duó, hanem figyelemgyakorlat.
A szerző projektmenedzseri képesítéssel rendelkezik, marketingdiplomás, és újságíróként Méray-díjas. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk volt az első magyar nyelvű blog Romániában (2002) – többek között Czika Tihamér dokumentálta (Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatás.
SAXICOLA RUBI
Egy duó szopránszaxofonra és basszusklarinétra.
Akusztikus, improvizatív, helyspecifikus.
Zene szerkezet és szabadság, természet és építészet között.
Dirk Vogeler – Laurent Rochelle: Saxicola Rubi
Dirk Vogeler
Szaxofon (tenor, szoprán), basszusklarinét, harsona.
A tradíciót személyes melodikával kapcsolja össze.
Jazz, improvizáció, színház és természetkoncertek határán dolgozik.
A SAXICOLA RUBI társalapítója.
Kezdetnek mutatok Dirknek pár képet, és arra kérem: mesélje el a mögöttes történeteiket.
ge
I. Képek mint ingerkiváltók – a zene emlékezete
Fotó 1 – Junas
Két zenész áll egymással szemben; közöttük egy papírlap, körülöttük pedig – akár egy bikaviadal arénájában – a ülő közönség.
Az egész egy protestáns templomban történik. Egy evangélikus templomban kicsit „otthon” érzem magam (evangélikus családból származom, Luther Márton követőinek leszármazottai vagyunk).
Talán van ebben némi nosztalgia is, mert amióta Franciaországban élek (25 éve) – egy olyan országban, ahol a keresztények többsége katolikus –, ritkán találkozom evangélikus templomokkal.
Emlékszem, hogy forró nyári nap volt. És arra a pillanatra, amikor a szervező beszédet mondott, mi pedig még a nézők körén kívül vártunk, mielőtt áttörtük volna a kört, és középre léptünk, hogy elkezdjük a fellépést.
A kezdeti izgalmat nagyon gyorsan felváltja a biztonság érzése: a közönség és a partner elkap. Olyanok vagyunk, mint két zsonglőr: nem labdákat, hanem hangokat és dallamokat dobunk egymásnak
– és biztosak vagyunk benne, hogy a másik elkapja.
Fotó 2 – Les évadées à Ausseing
Olyan, mintha tábortűz lenne. Vagy egy éjszakai körmenet: félhomályban csak a zenészek testének részletei látszanak, miközben a hangszerek meg vannak világítva. Intim atmoszféra. A közönség nem látszik.
Ha jól emlékszem, a fotó egy 2–3 napos rezidencia után készült, amikor spontán koncertet adtunk az új kreációkból / darabokból.
Ez a „közös keletkezés”, a „közös összenövés” érzését adja.
Egyrészt a Laurent-tal végzett munkától a rezidencia során, másrészt a közönséggel közösen átélt élménytől.
Fotó 3 – Stanto
Erre a fotóra nem emlékszem, és kell pár másodperc, hogy elhelyezzem. Most már megvan: koncert a gyönyörű kisvárosban, Saint Antonin Noble Val-ban, a „Place du Four Neuf” téren.
A hely nagyon közel van a lakóhelyemhez. Mit látunk a képen: középen kellékek, mintha egy színdarabhoz lennének: a szopránszaxofon az állványon, Laurent cirkuszos bőröndje, az én basszusklarinét-állványom, két pohár és egy vizespalack. Meleg volt.
És balra a képen: a
két „varázsmadár*” basszusklarinéttal akcióban.
A közönség balra van, képen kívül. Nekem ez nagyon személyes pillanat volt, mert a közönségben ismerősök és barátok is ültek, akiknek el akartam mesélni a mi „történeteinket”.
Az ember nem olyan gyakran játszik a saját otthona közelében.
(Szerk.megj: Saxicola Rubicola – cigánycsuk. GE)
Fotó 4 – itin’errances
Ennek a SAXICOLA RUBI duónak köszönhetően gyakran hívnak koncertekre a természetbe. Egy ideje mintha a természetkoncertek specialistái lennénk. Néha reggel, néha délután.
Mivel én is szívesen túrázom az erdőben, ez a közeg ismerős számomra.
Mostanra már megszoktam, hogy
gyalog megyek a koncerthelyszínre a hangszereimmel és egy kis hátizsákkal, benne egy vizespalackkal.
Gyakran több-kevesebb időt kell a helyszínen töltenünk, mielőtt megérkezik a vándorló közönség, és elkezdődik a koncert.
Az erdei „WC” – levelekkel a toalettpapír helyett – az erdei koncertjeim óta szintén rutinná vált. Jól érzem magam.
Fotó 5 – Belbeze en musique
Eredetileg erdei koncertnek terveztük, de az esős idő miatt ebben a teremben játszottunk. A backstage öltöző a terem végében volt, a közönség mögött.
Onnan követhettük az előző produkciókat – zenét és bohócszínházat.
Megint csak arra emlékszem: milyen érzés egy egész részének lenni, amelyet a többszörös és multidiszciplináris programkoncepció hoz létre.
Egy kis büszkeség is társul ehhez: a zenémmel ilyen szép helyeken léphetek fel, és betölthetem az emberek szívét.
Fotó 6 – video TAO
Hogy felvegyük és lefilmezzük Laurent „Le mélodie du Tao” című darabját, találkozót beszéltünk meg Julien-nel, az operatőrrel, és Fred-del, a fotóssal. Mindez egy őszi délutánon történt egy parkolóban, autóval nagyjából fél órára és egy rövid gyaloglásra a forgatási helyszíntől (a tótól).
Ahelyett, hogy gyorsan elindultunk volna az autóval, hogy még nappali fényben forgathassunk, előbb azon gondolkodtunk, kinek kell még valami ennivaló a szupermarketből…
Amikor végül forgatásra készen, az esti fényben a tónál vagyunk, Jean-Luc, az operatőr kutyája hirtelen hangos ugatásba kezd, amikor Laurent-tal és velem fölcsendöltek az első hangok a szopránszaxofonon.
Jean-Lucnak először meg kell szoknia minket, és akkor még csak egy óránk marad napnyugtáig.
Amikor a darab végül „konzervben van”, leszáll a szürkület.
Hú. Még arra is jutott időnk, hogy kipróbáljunk egy koreográfiát – játék közben körbe-körbe forgunk.
Fotó 7 – St Pierre les Cuisines
Ez bizonyos értelemben kalandunk csúcspontja Johann-Sebastian Bach-hal. Az előző évben már meghívtak minket a toulouse-i Bach OFF fesztiválra, és most – maga a Bach-fesztivál.
Koncert ebben a hihetetlenül szép, vörös téglás koncertteremben Toulouse-ban, ahol nézőként már láttam egy fantasztikus koncertet, és ahol gyakran filharmonikus zenekar lép fel. És most mi ketten, a duónk, ebben az óriási teremben.
A hangpróbára alig 10 percet kaptunk.
A kép bizonyos értelemben lezárja a Bach-kalandot – vagy megkoronázza.
Ezen a koncerten feszültebb voltam, mint általában.
De szerintem senki nem vette észre.
Ráadásul egy Bach-darabot játszottunk, amelyet basszusklarinéton számomra nagyon nehéz eljátszani – az úgynevezett „félelem-darabom”.
Laurent ezzel szemben azon a délutánon a teljes ellentétem volt: szuper nyugodt és oldott. És tényleg úgy konferálta fel a darabot, hogy: „ha a következő darabban hibázunk, improvizációval fejezzük be”.
És valóban: a sugallat működött.
A darab közben a hibára kellett gondolnom – és a hiba meg is érkezett… A közönség biztosan semmit nem vett észre, még a zenész és kritikus barátnőm sem, aki a nézőtéren ült.
Fotó 8 – Soueich Café
Ezt a fotót még sosem láttam. De jó! Arra emlékszem, hogy valami vicces történt a koncert elején ebben a kis egyesületi teremben, és könnyen el tudom képzelni, hogy megtaláltam ezeket a vicces szemüvegeket.
Ugyanakkor elég biztos vagyok benne, hogy nem játszottuk végig a koncertet szemüvegben.
Néha késztetést érzek arra, hogy ne vegyem magam túl komolyan, és kicsit provokáljam a hallgatókat – még ha zenész vagyok is, nem bohóc.
Ha ilyen rövid, humoros pillanatok születnek, az számomra annak a jele, hogy
az izgalom, stressz és játék, illetve a lazulás jó egyensúlyban van.
Fotó 9 – Junas
Ugyanaz a koncert, ezúttal nem egy két basszusklarinéttal játszott darab, hanem Laurent a lead-/dallamszólamon szopránszaxofonnal, én pedig kísérőként vagy groove-olva a basszusklarinéton. Statikusak vagyunk – ellentétben az 1. fotóval, amely sok dinamizmust és energiát sugároz.
Ez azt mutatja, hogy egy fotó csak pillanatfelvétel:
a koncertjeinken valóban váltakoznak szemlélődő és energikus pillanatok.
A fesztiválok szépsége az is, hogy utána más koncerteket lehet megnézni, és néha más zenészekkel is meg lehet ismerkedni.
Ez egyébként a „Jazz à Junas” fesztiválon így is történt: megismertem a kedves kölni trombitást, Markus Stockhausent (a híres zeneszerző, Karlheinz Stockhausen fiát), aki nagyon elkötelezett ember. Én is rajnai vagyok, akárcsak ő (Leverkusenben születtem, Köln mellett).
Fotó 10 – Belbèze en Musique
Két évvel a teremkoncert után a SAXICOLA RUBI ismét meghívást kap Belbèze-be – ezúttal napos, kirándulós időben.
A közönség érkezése előtti időt arra használjuk, hogy megtaláljuk a helyünket ezen a kissé meredek / lejtős mezőn. Megvan, kész.
Egyszer csak észrevesszük, hogy
abban a fában, amely a fotón látszik, darázsfészek van. Laurent nem fél, én pedig egy kicsit távolabb állok!
Maradunk, ahol vagyunk. A koncert közben egyszer meg is jegyzem tréfásan, hogy a nézők jobb, ha nem tesznek hirtelen mozdulatokat,
és főleg nem rohannak el – mert a fában darazsak vannak.
Fotó 11 – Jazz a Vauvert
Egy tó partján, ebben a gyönyörű madárparkban. Ez volt az egyik első természetkoncertünk, ráadásul egy rangos jazzfesztiválon, sok közönséggel. A környezet nagyon inspiráló volt.
A jelenet előtt két csónakkal érkeztünk a partra (Laurent és én, mindketten külön csónakban, egy gondolás vezetésével, szopránszaxofonon játszva)
– mindezt a népes közönség szeme láttára – meglehetősen akrobatikus vállalkozás volt.
A fotó nyugalmat és harmóniát sugároz. Ugyanakkor nem volt egyszerű visszavinni a pulzust a normál szintre az akrobatikus – és a hangszerek számára is kockázatos – akció után.
Mielőtt a parton elkezdjük a tényleges koncertet,
az ember nem tudja, hogyan fogadja majd a közönség a zenénket. Olyan, mint ugrás a hideg vízbe.
Fotó 12 – fotózás Freddel
Ez a fotó egy Fred Schadaroff-fal közös fotózás során készült. A hangulat laza volt, barátok között. A cél az volt, hogy rólunk ketten közeli képek készüljenek: akció, és a hangszerek is látszódjanak.
A sok elkészült fotóból azokat választottuk ki (2–3-at), amelyek valami humorosat és játékosat fejeznek ki.
Ha ránézek a képre, viszontlátom magamat és a duónkat, és úgy érzem, jól sikerült.
II. Természet, tér és improvizáció
SAXICOLA RUBI mint akusztikus duó.
A basszusklarinétok, mint földrétegek; a szopránszaxofonok, mint madárhívások.
Unplugged, mozgékony, helyérzékeny.
Templomok, erdők, terek – a zene alkalmazkodik a helyhez, nem fordítva.
Gergely edit & Interjú
Dirk Vogeler:
„SAXICOLA RUBI: Rezgések.
Energia.
Összejátszás.„
GERGELY EDIT: Hogyan született meg a SAXICOLA RUBI duó?
DIRK VOGELER: Laurent-t már néhány évvel korábban láttam egy kocsmában játszani, az Okidoki-projekttel.
Okidoki. Képforrás
Egy idő után én magam is kedvet kaptam, hogy basszusklarinétot vegyek – eredetileg tenorszaxofonon, később szopránszaxofonon játszom.
A döntő pillanat a Saint-Gaudens-i Jazz en Comminges fesztiválon jött el. Laurent és én délben a saját zenekarainkkal együtt ültünk a közös éttermi asztalnál – azokkal a csapatokkal, akikkel az előző este játszottunk.
Beszélgetésbe elegyedtünk, és Laurent meghívott magához, hogy megmutasson néhány alapfogást a basszusklarinéton.
Már ennél az első közös sessionnél megszületett a duó ötlete.
GE: Mi jellemzi az együttműködéseteket emberileg és zeneileg?
DIRK VOGELER: Az együttműködésünket kezdettől fogva egy nonverbális megértés jellemzi.
A zene az első. A munka-sessionjeinken nem kell sokat magyaráznunk, hanem figyelünk egymásra.
Ehhez jön, hogy a kapcsolatunk verbális szinten is nagyon jól működik.
Nincs kontroll- vagy dominanciaigény, inkább kölcsönös „hagyni élni” hozzáállás.
Fontos az is, hogy hasonló élethelyzetben vagyunk – ami a projektbe fektetett időt és energiát illeti.
Mi sok mindenben hasonlítunk – mindketten ökológiai házépítők és kertészek vagyunk, vidéken élünk –, és közben nagyon különbözőek is.
GE: Hogyan írnád le a SAXICOLA RUBI hangzását?
DIRK VOGELER: Hangról, hullámokról és rezgésekről van szó.
A basszusklarinét mély frekvenciái mintha a föld gyomrából jönnének, miközben a szopránszaxofon magas hangjai a fák koronája fölött megszólaló madárdalra emlékeztetnek.
A nehéz és a könnyű találkozik.
Mindezt erős improvizatív energia hordozza, amely ideális esetben a koncert során nem csökken, és amelyet a duóforma folyamatos párbeszéde táplál.
GE: Miért olyan fontos számotokra az akusztikus, erősítés nélküli játék?
DIRK VOGELER:
A SAXICOLA RUBI különlegessége, hogy a zene akusztikusan, vagyis unplugged módon is megszólalhat – és mégis nagy erőt fejt ki.
Ez óriási rugalmasságot ad a helyszínek tekintetében: templomok, erdők, terek, nem klasszikus színpadok.
A közönség azt is érzi, hogy duópartnerként emberileg jól értjük egymást. Ez a minőség közvetlenül átíródik a hangzásba.
GE: Játszottál már Romániában, vagy román közönség előtt?
DIRK VOGELER: Nem, eddig még soha nem játszottam Romániában, és román közönségnek sem muzsikáltam.
GE: Mire számíthat a közönség egy SAXICOLA RUBI-koncerten?
DIRK VOGELER: A közönség nagyjából egy–másfél óra zenére számíthat – ülve, fekve vagy állva.
Ha nem játszunk erősítéssel, a duó helyet- vagy „színpadot” is válthat – akár az előadás közben, a darabok között.
Az is lehetséges, hogy mindketten a tér különböző pontjain játszunk.
Így mozgékony, nyitott hang-tér jön létre.
GE: Mit jelent számodra az élő koncert?
DIRK VOGELER: A zene hang, frekvencia – a mindennapjainkban állandóan jelen van: madárének, rádió, zajok.
Egy élő koncert viszont kivételes pillanat: amikor teljesen átadjuk magunkat a hangoknak, és hagyjuk, hogy hassanak ránk – nagyon különböző eredményekkel.
Különösen szeretem, amikor egy koncert olyan, mint egy lélekmasszázs.
GE: Milyen szerepe van számodra a kritikának?
DIRK VOGELER: A kritika számomra értékes visszajelzés.
Ugyanakkor nem szabad, hogy túlságosan befolyásoljon, mert mindenkinek megvan a saját érzéke is. A kritika mindig személyes és szubjektív.
GE: Változott-e az észlelésed az évek során?
DIRK VOGELER: Igen, azt hiszem, érzékenyebb és befogadóbb lettem.
GE: Szerinted mit hallanak ki az emberek a zenédből?
DIRK VOGELER: Nem tudom pontosan.
De azt hiszem, a zeném a saját tükörképem. Minden kiolvasható belőle: egy érzékeny, komoly, és közben humoros alkat.
GE: Mi a legfontosabb feltétele annak, hogy egy projekt jól működjön?
DIRK VOGELER: Egy projektnek emberileg stimmelnie kell, különben zeneileg sem tud működni.
Mint egy kapcsolatban: vagy passzol a kémia – vagy nem.
A zavarok gyakran nem a résztvevő személyek között keletkeznek, hanem a saját művész-léthez fűződő konfliktusos viszonyból, például túl magas elvárások miatt.
A közös zenélés további alapja, hogy képesek legyünk elfogadni a kritikát, és megkérdőjelezni önmagunkat.
Közösen alkotni olyan, mint együtt élni.
GE: Ha három szóban kellene leírnod a SAXICOLA RUBI-t?
DIRK VOGELER:
Laurent Rochelle feat. Gergely Edit 
