Előszó

Több mint harmincnyolc éve él Bécsben, de Nagyvárad továbbra is vele utazik. Gyalai István grafikusművész, rézmetsző, rajzoló és esszéista azok közé az alkotók közé tartozik, akik számára a rajz nem pusztán technika, hanem figyelemgyakorlat, a világ értelmezésének egyik legrégebbi és legtitokzatosabb nyelve.

A kolozsvári képzőművészeti tanulmányok, a bécsi emigráció és a kelet-európai történelmi tapasztalat rétegei sajátos, egyszerre ironikus és metafizikus gondolkodásmódot formáltak nála.

A Nagyváradon született művész a kolozsvári Képzőművészeti Intézetben tanult, 1987 óta Bécsben él. Kiállításai Romániától Ausztrián és Svájcon át Olaszországig és Franciaországig jártak. Baudelaire, valamint George Bacovia és Anca Vasiliu verseihez készített rézkarc-illusztrációkat. A közelmúltban a chiassói Galleria Mosaicóban és a bécsi Kleine Galerie-ben nyílt egyéni tárlata.

A Magánterület GUEST sorozatában – Laurent Rochelle avignoni jazzművész, Balázsi Gábor New York-i rákkutató és Dirk Vogeler német performer után – ezúttal Gyalai Istvánnal beszélgetünk időről, Erdélyről, rajzról, hitről, testiségről és arról a makacs meggyőződésről, hogy a művészetnek, minden ellenkező látszat dacára, végül is értelme van.

ge

Kedves Edit,

itt a nem-túl-közel-nem-túl-távol jelentkezik (Bécs City, mármint én, illetve jómagam) – végre valahára a sarkamra álltam – s nagyon kellemes perceket szerezve magamnak! – belevágtam ebbe a Folytatásba.

Ez alakult e két nap alatt, hadd küldöm el ezen melegében, még az is lehet, még (már) várod!!! ()De jó lenne!!)

Ölelllek sokszor, aztán írom tovább a dolgokat – és nagyon köszönöm neked ismét, még egyszer, hogy ilyesmikkel fokozod az életkedvemet, mint ezek a furi kis kérdések…

I

Újrakezdett beszélgetés:

• Amelyben a skiccek visszabeszélnek alkotójuknak.
• Amelyben ötven rajz készül a szeretetről, a távolságról és az idegenségről.
• Amelyben kiderül, hogy a „végül is érdemes” néha elegendő életprogram.
• Amelyben a rajz gyógyírnak, a munka pedig lázas fegyelemnek bizonyul.
• Amelyben egy református grafikus vasárnap katolikus misére megy Bécsben.
• Amelyben egy felnőtt keresztelési szertartás kihagyja az ágyékot.
• Amelyben a test egyes részei megszenteltetnek, mások hallgatásra ítéltetnek.
• Amelyben Gyalai István azon tűnődik, miért fél a magas kultúra a test teljességétől.
• Amelyben egy iráni fiatalember új nevet és új életet kap.
• Amelyben Michelangelo rajzai tanúsítják az emberi test végtelen nyelvét.
• Amelyben a pornográfia túl kevésnek bizonyul az emberi testhez.
• Amelyben a performanszművészek lassan lehántják rólunk a hamisságot.
• Amelyben Freud Pompejihez hasonlítja a lelket, és igaza lehet.
• Amelyben kiderül, hogy egy performanszból mindig marad valami.
• Amelyben a YouTube váratlanul archívummá válik.
• Amelyben a rajzoló újra előveszi a tollat, mert még mindig hiszi, hogy érdemes.
• Amelyben a szél üres kézzel érkezik.
• Amelyben a virágzó vágyakozás helyet kér magának a papíron.

IDŐ

GE: Ha a 2000-es évek eleji bécsi találkozásunkat tekintjük egy „időkapunak”: mi az, ami azóta radikálisan megváltozott benned – és mi az, ami makacsul ugyanaz?

GYALAI ISTVÁN: Jó, hogy „radikálist“ mondasz. Mert változás úgy általában, az lenne, căcălău (…) De valóban, RADIKÁLIS? Akkor most persze az Idő szólal meg (fel? nyújtja fel a kezét? Esik ki a padból?) – az biztos, hogy a Múlt-Jövő viszonya más lett.

A horizont (=az ún. végtelen) közeledik, mint vonatablakból egy villanypózna (ez a túlzás helye).

Ami meg távolodik, egyre terebélyesebb, időben legalábbis.

GE: Van-e olyan kérdés, amely mostanában gyakran visszatér benned, és amely húsz évvel ezelőtt még nem létezett?

GYALAI ISTVÁN:  Vagyis új kérdés? Igen, van, mondhatnám a magam képszaporítói munkámmal kapcsolatban visssza-visszatér „újabban“ az a kérdés, hogy mire valók végső soron, mit „tesznek hozzá“ egy amúgyis is “dolgokkal“ túlzsúfolt (agyonzsúfolt) szuperraktárhoz, ami a világunk?

Hogy dologiságukon túl lehetséges-e, hogy valami „többletet“ is hordoznak, amire hivatkozni lehetne egy elképzelhető végső számvetésnél?

Hogy mi lehetne ez a látható vagy láthatatlan többlet a tussal, nyomdafestékel vagy akvarellel „megszeplősített“, befogadó, elfogadó, kedvesen, szeretetteljesen permisszív papírlapokon?

Húsz évvel ezelőtt biztosan arra figyeltem volna elsősorban, vagy arra kérdeztem volna rá, hogy milyen legyen is … ez vagy az… a MILYEN igencsak központi kérdés volt. És maradt is persze – de aztán, ahogy mondod, új kérdések szorítanak magunknak helyet.

GE: Azt mondtad, folyamatosan dolgozol valamin. Ez állapot, kényszer vagy szükségszerűség? Mit jelent számodra ma az, hogy „dolgozni”?

GYALAI ISTVÁN: Igen, „dolgozni“ nem is egyértelmű számomra, túl sokat hallottam-olvastam a hetvenes–nyolcvanas években az akkori otthoni „alkotó értelmiség“-től ezt a büszkén lobogtatott (de hát joggal, tegyük hozzá!) igét…

Kicsit fellengzősnek tűnt, azt meg sose szerettem (ez meg mit jelent? Hát például azt, amit magammal kapcsolatban egyféle undokságnak is látok, vagyis fanyalgást… is…)

De a tárgyra térve: ha nem dolgozom (gyakran hevernek kifeszített akvarellpapírok, rajzállványon árváskodó nagy lapok, ide-oda gördülő tollszárak, félrecsúszó rajztömbök szanaszét): nos, ilyenkor az „rossz érzés.“

Elfuseráltság, meggondolatlanság, felelőtlenség. Önbecsapás.

Ha meg igen (=dolgozom): újra és újra hatalmába kerít (pedig ki tudja?) a „végül is érdemes“ ifjúkori útravaló (Fux Pál, üdv innen is a Túloldalra!).

Mert „ellenszer“, mert „gyógyírféle“, mert csillapító izgalom, lázas fegyelmezettség a papírlapo(ko)n történő „leképezése“ külsőnek, belsőnek.

GE: Több mint 38 éve élsz Bécsben. Hogyan látod ma Erdélyt: belülről, kívülről, vagy valahol
a kettő között?

GYALAI ISTVÁN: Alighanem valahol a kettő között! Tagadhatatlanul távolra kerültem – és tagadhatatlanul magamban hordozom!

Nemrég, vagyis két éve feltettem magamnak a kérdést, mit jelent MA számomra Várad, a kedves szülővárosom? És nekivágtam rajztömbökkel stb. a témának, Váradnak!

De jónéhány napi kínlódás után szinte feladtam: annyira nem találtam rajta fogást. Igen, rajzoltam, csináltam fotót, videót, de… Mit éreztem? Visszakullogtam Bécsbe.

Itt süket szünet várt, kudarcnak tűnt a dolog.

Mígnem változtattam a stratégián: a mégiscsak meglévő rajzokat magam elé tettem – s amit még aligha műveltem eddig – a saját skicceimet kezdtem el faggatni, kíséreltem meg szóra bírni. (Mert különben a rajzok és a színes munkák kapcsolata nem volt kimutatható nálam: másféleképpen „készültem“.) De most lám: működött!

Nem a helyszíni erőlködés, inkább a távolbóli nyugodt visszatekintés, a helyszíni vonásokra a messzeségből rárakható ezernyi rezdüléssel gazdagítva: így indult be nálam a nálam példátlanul gazdag szinte „homogén“ sorozat, vagy ötven színes rajzból Váradról, Váradhoz, az iránta érzett kifejezhetetlen szeretetemről, vágyamról, távolságtartásomról, idegenségemről egyszerre.

S az erdélyi helyzet ma, meg a fiatalkori élmények az évtizedek óta történő jelenkori történelem tükrében dupla kontúros képek: örök témák, partikulárisnak tűnő (tűnt) emberi dolgok most már mégis szélesebb kontextusba ágyazva.

Kisebbség-többség kisded hatalmi játszmái;

váratlannak feltüntetett törénelmi fordulattal való rossz bánásmód egykor és most;

veszteséggel, újabb sosrfordulatokkal, hirtelen hatalmi váltásokkal történő visszaélés;

hatalmi csoportok felfuvalkodottsága, a közösség nevében önös érdekeket keverve a bográcsba.

Veszteni nem tudás;

nyerni (nem) tudás vagy éppen valóban nagylelkű győztesnek lenni (nem tudás), meg felemelt fejjel akár vereségeket is elkönyvelni.

Hát bizony ezek örök emberi dolgok, nincsenek az Erdőntúlra leszűkítve.

Önsajnálatnak, ellenszenvek szításának, előítéletek öntözgetésének, elszigetelődésnek és valóság-megtagadásnak mára a múltban lenne a helyük.

A távolból viszont látom az új, fiatal hajtások mérhetetlenül biztató megnyilatkozásait, és biza gyakran állapítom meg magamban, hogy – paradoxonokat mindig is örömmel konstatálok! – nem akármilyen pozitívum, hogy az otthoni magyarságnak három igen hatékony s egyúttal aljas „népnevelési rendszer“ intézményesített sokévtizedes hülyítése spóroltatott meg hála Istennek: a Horthy-, a Kádár- és az Orbán-szisztém nem tudott direktben rombolni (bár ha az utóbbit nézem s amit hallottam-láttam…)

Meggyőződésem, hogy ennek a ténynek valódi súlya van az otthoniak mentalitásának alakulásában. Többek között, persze. De a különbség az anyaországban dúló rombolással szemben nem kevés. Ceausescu rendszere nemigen hatott el az emberek lekének belső köreibe, ahhoz túl otromba és faragatlan stílusban harsogott. S ím a paradoxon, ez megvédett véleményem szerint sok belső értéket, vagyis hát nem rombolt olyan sikerrel, mint „odaát“ a sokkal rafináltabb Kádár-stratégia.

TEST

GE: Ütő Gusztáv és az AnnART: mit gondolsz az akcióművészet (és a dokumentáció) viszonyáról? Mi marad meg egy performanszból: a test, a fotó, a legenda, az archívum?
Itt van a Magánterületen Seiji Shimoda is. Milyen dimenziót érint ez a nyelv- vagy művészeti kód benned?

GYALAI ISTVÁN: Megnéztem a japán Seiji Shimodát Sepsiszentgyörgyön, vagyis a videót a blog címén. Mit gondolok az akcióművészetről? Igen érdekes témának tartom az emberi testtel való foglalkozást, mert ez egy olyan terület, ahol ha nem tévedek, sok bepótolnivalóval terhes örökséget kaptunk – honnan? A múltból, talán ez a legegyszerűb válaszom.

Elmondok egy friss élményemet. Talán két hete is immár, hogy vasárnap elmentem a katolikus misére a bécsi Szervita-templomba (a mellette álló barokk kolostorban már három kiállításom is volt , de most nem erről akarok beszélni.) Nem Giovanni volt a celebráló pap, hanem Pater Giorgio, a még fiatalabb olasz „migráns“ (Co. Orbán). Én református vagyok, de ismételten lenyűgöz a katolikus szertartás nagyszerű drámai felépítése, kristálytiszta struktúrája, évezredes gyakorlaton alapuló időtlen bölcsessége. (Ez most nem a kritika helye, lehetne persze).

Nos, ma két hete egy fiatal iráni „migráns“ (Co. Orbán) várakozott a szertartás elején a templom bejáratánál. Martin? ha jól emlékszem. Merthogy elhatározta, hogy megkeresztelkedik. No comment. Nem ezt akarom kitárgyalni. Giorgio atya alighanem valami nagyon régi szokást elevenített fel (mert különben szédítően modern társaság az ottani szellemi kör szerintem) – körülményesen ünnepletette meg a közösséggel ezt a tényt, hogy valaki önként, felnőtt fejjel akar belépni Jézus egyházába.

Azt hiszem, kézenfogva vezették be a megilletődött fiatal fickót az oltárhoz – s ott egy számomra ismeretlen, kiadós ceremónia keretében a pap a megilletődött ifjú homlokára keresztet rajzolt. De nem csak a homlokára!

Aztán a szemére: „hogy megláthassa a jó irányt az úton“!

A fülére, „hogy meghallja a tiszta életre hívó szót“, a vállára, „hogy elbírja a nehezét mindannak, ami rá vár az elkövetkezőkben“!

A szívére (?), „hogy ott hordozza magában a szeretetet“ (ki iránt is?);

A karjára, „hogy kezeivel formálni tudja maga körül mindazt, ami a megformálás áldására vár“!

A lábaira (ehhez leguggolt a pap szó szerint), „hogy rávezesség lehetőleg a helyes útra“… (mindezt most emlékezetből, alighanem pontatlanul idézem, de remélem, érthető, mire gondolok.)

Tehát „az egész embert“, az egész testét a kereszt jelével szentelte meg, avatta be az új életbe, a metanoia alkalmából…

Nagyon meghatónak találtam mindezt, ilyet még nem láttam eddig (mondom, református vagyok amúgy). Igazi rituálénak tűnt, meggyőzően archaikus mellékízzel.

Egyvalamin azonban tovább töprengtem: mégpedig azon, hogy mekkora gonddal volt a test középtájéka kihagyva a rituáléból! Gyomor?! Vesék?! Ágyék és nemi szervek?! Anyagcsere?! Pfúj!!! Most ez ám miféle cenzurázott szemlélete a valóságos emberi testnek-életnek?

Milyen alapon teszi zárójelbe évezredek óta (Plátón óta!) a művelt, jólnevelt világ, az illendőség nevében a test teljességét?  – Nagy téma, tudom. Leegyszerűsítve azt megállapíthatnám, hogy hamis, igaztalan, sőt életellenes mentalitás, hazug és képmutató. És ez a képmutatás szintén ronda velejárója a „magas kultúrának“.

És akkor azt kérdezed, mit gondolok a meztelenkedő japán performanszművész videójáról? (Ütő Gusztáv munkásságát nem ismerem, a neve persze ismerős). Nem állítom, hogy ebben bíztam volna eleitől fogva  – van egy teátrális oldala a dolognak, amivel „problémáim vannak“. Ám abban feltétlen híve vagyok, hogy ahogy és ahol lehet, lehessen felújiítani, felszabadítani az emberi testiség elgondolását, az emberi testiség számtalan lehetséges értelmezését, szimbolikájának beemelését, érzetének minél teljesebb felszabadítását.

Hatalmas kifejező potenciálja van az emberi testnek, erre egyik legjobb tanúbizonysága volt az én szemeben az a Michelangelo rajzkiállítás, amit néhány éve az Albertinában láttam: számtalan ismeretlen, részben meghatározhatatlan értelmü rajz volt kiállítva, és arról győződhetett meg a szemlélő, hogy határtalanul széles az a skála, amin vagy amivel a rajz – az emberi test ábrázolásán keresztül – lelki, érzelmi tartalmak számtalan árnyalatát kifejezheti.

Tehát a manapság mindent elárasztó erotikus-pornográf ábrázolásmód vészes leszűkítése a hatalmasan és árnyaltan gazdag lehetőséghalmaznak, és pedagógiailag is hamis azt a hazug látszatot kelteni, hogy ez az, hogy csupán ennyi a test tartalma.

Ez is, mindenképpen,¬ de még mi minden más is belefér, és főleg mennyivel árnyaltabban, úgy, mint a virágok utolérhetetlen, számtalan illata, mint az ég kékjének megszámlálhatatlan változata.

Tehát csak dolgozzanak a performanszművészek, csak csupaszítsanak le bennünket a főleg lelkünket álcázó hamisságainktól, s ha a teljes meztelenségben vélik megtalálni a tisztaságát annak, ami bennük munkál, ám csak lássuk mindezt!
S persze, külön az erotika, nos hát az meg szintén hatalmas, külön, gyönyörű téma lehetne.

GE: Mi marad meg ebből?

Visszakérdezhetnék: mi marad meg egy színházi előadásból, egy filmből, egy elolvasott versből vagy könyvből? Bizonyára embere válogatja, alighanem nagyon sokféle variáns van.

Nem azt mondja Freud, hogy a lelkünk olyan mindnyájunknak, mint Pompeji?! Hogy minden, ami egyszer velünk megtörténik, az aztán lesüllyedve a múlt rétegei közé, velünk marad és végig elkísér – csak éppen igen ritkán vagyunk ezeknek tudatában.

Valahogy így – valami mindig megragad (megmarad). Bizonyára a nem mindig pozitív benyomások is. Éppen ha a testről beszélünk: nem minden papsajt a test területén.

Másrészről az intenzitás, a feltétlen odaadás, az egész felhajtás analóg bája… Tovább visszük magunkban. Na meg az archívumok.

Itt van a YouTube! Csak bírjad szusszal!

A beszélgetés folytatódik.

#musicheals