• Nincs más rendezői elve, csak az időrend.
• A napló mindenképpen magántörténelem.
• A vers is olyan konglomerátum, amelybe becsapódnak a valós történelem nyomelemei, de ami a fejben zajlik, az nem feltétlenül objektív. 

Terasz-Interjú

Satnya nyuszi apukájával, Cselényi Bélával

INTRO

Rádiószínház: Cselényi Béla: Nyuszi mesék

Szereplők:
Mesélő – Pogány Judit, Satnya nyuszi – Görög László, Papa nyuszi – Vajda László, Mama nyuszi – Zsurzs Kati.

A dalok zenéjét szerezte, szövegüket írta és énekelte: Nyeső Mária
Szerkesztő: Szőke Cecilia. Rendező: Markovits Ferenc.

Az interjú készítése idején a szerző szabadúszó újságíró, a Krónika erdélyi magyar napilap gyergyói tudósítója, és Terasz.hu Irodalmi Szekció erdélyi munkatársa volt. Az interjú a Magánterület.tk-verzióban megtalálható jelenleg is a Wayback Machine-nek hála. 

Ezt kipreparálva pici multimédia kedveskedésekkel, szeretettel köszöntjük a 70-éves Cselényi Bélát. GE

---

– Az erdélyi magyar irodalomban az úgynevezett harmadik Forrás-nemzedék költői közé sorolja a szakirodalom, mint aki – Szőcs Géza, Palotás Dezső, Bréda Ferenc, Boér Géza mellett – a hetvenes évek magyar neoavantgard költőjeként, ismételten felfedezte, és saját céljaihoz idomította a képverset, a sajátos tipográfiájú műveket.

Hogyan emlékszik erre az időszakra?

– A neoavangárdizmusba az újvidéki Új Symposion 1970-es évek elején megjelent lapszámai révén szerettem bele.

Rájöttem, hogy egy művészi eszköz nem csak szép lehet, hanem vagány is, politikailag bátor.

Az erdélyi magyar szerkesztőket jólfésült, nyakkendős elvtársaknak éreztem – ezek meg ott, Újvidéken, lomposan, szakállasan teremthettek nagyszerű irodalmat.

A magyar irodalom növekedési porca akkor nem Budapesten volt, hanem Újvidéken.

Ez különös szivárványragyogással látszott Kolozsvárról, Erdély legbefolyásosabb városából, ahol – abban az időben – a sajtótermékek N. C. diktátor hatalmas fényképével kezdődtek.

Mi, akkori fiatal erdélyi magyar értelmiségiek, ívfényben éltünk: a párizsi igények és a phenjani lehetőségek pólusai közt kifeszülő, vakító fényben.

Különösen húsz éves korom körül fedeztem fel a forma varázsát.

Számomra sokat jelentett a Gaál Gábor Irodalmi Kör és az Echinox nevű háromnyelvű egyetemi diáklap, melynek elég gyakori szerzője voltam – noha az egyetemista státus frappánsan elkerült.

Először pszichológiára akartam felvételizni, de a mellékvese kéregállománya helyett pontosan leírtam az agyalapi mirigyet.

Aztán filológiára tanultam, de nem álltam kötélnek…

Ekkor már megjelent az első kötetem. Első képversemet, a Petőfi & Sándor-féle csokornyakkendőt viszont Szőcs Géza közölte a kolozsvári Igazság című napilap (évekig szerkesztése alatt futó, laptestbe épült) „mellékletében”, a Fellegvárban.

Ott is gyakran közöltem és

talán a legnagyobb botrányt egy olyan versemmel keltettem, amelyet a kolozsvári külváros zagyva, romlott nyelvén írtam.

Ez volt a hőskor.

– Miért hagyta el Erdélyt?

– Laci, a bátyám, ’81 nyarán adta be az iratokat. Elbocsátották a Román Televízió magyar szerkesztőségétől.

Tejkihordó lett, ólomkatonákat öntött és festett, ebből éldegélt, míg 1983-ban a családjával, valamint Hékás német juhászkutyával befutottak a Nyugati pályaudvarra. Mi őket követtük.

Én voltam a szüleimmel való azonnali kimenetelünk akadálya.

Féltem a változástól. Igen: Nyugat „sokk”-jától is.

Aztán amikor – pénztárcámmal együtt – ellopták a (román) személyi igazolványomat és több hónapig jártam a rendőrségre, hogy adjanak egy másikat, ekkor jutottam túl a holtponton és döntöttem el, hogy mégsem maradok Romániában. 1985. december 30-án adtuk be az iratokat és 1987. december 23-án utaztunk ki.

– Ladik Katalint tartja mesterének. Miért?

– 1973-ban mutatta meg a sógornőm Ladik Katalin Elindultak a kis piros bulldózerek című kötetét (a buldózer szót az óta már egy L-lel írják).

Rövid, kisbetűs, központozás nélkül szedett, „őrült” szövegek voltak ezek – rögtön beléjük szerettem.

Az első reakcióm az volt, hogy ez után már nekem nem érdemes írnom, hiszen ez a költészet csúcsa.

1974-ben tudtam meg, hogy színésznő. Hallottam, úgy adja elő verseit, hogy közben leveti ruháit.

Avantgárd kitárulkozása messzemenően csodálatba ejtett.

1978-tól levelezek Katival, két évre rá ismerkedtünk meg az Astoria-hallban. Ekkor jelent meg a Kimaradt szó című antológia, amely az én szövegeimmel kezdődik.

Kati nem is figyelt az asztaltársaságra, csak engem olvasott szűk, fehér varratos, piros nadrágban, twist-kivágásos, széles piros-fehér csíkos blúzában.

1980. augusztus 30-án este a Trombitáskertben söröztünk,

mentolos rágógumit adott, és ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, tükrök végtelenítik egymást, hirtelen, mint egy morfiuminjekciótól, megszűnt a félelmem a közelgő arcüreg műtétemtől.

Nyugat és Kelet, valamint Dél és Észak pólusai egészítették ki egymást bennünk. Ez Ladik Kati a számomra!

– Gondosan ellátja dátummal, helyszínnel, minden egyes versét. Szenvedélye ugyanakkor a naplóírás is. Magántörténelemmé áll ez össze?

– Nagyon sokat írok – különben hogyan tudnám rendszerezni őket? Nincs más rendezői elvem, csak az időrend.

Ha munkás lennék, akkor is vezetnék naplót.

Az egy fajta íráskényszer. Versírás nélkül napokig meg tudok lenni, de naplóírás nélkül nem. Húsz éves korom óta minden nap részletes naplót vezetek; onnantól minden napom visszakereshető.

De 13 éves korom előtt, 1968-ban is vezettem naplót, majd tizedik nyári vakációmtól véglegesítettem ezt a szenvedélyemet.

A verseimet nem tekintem lírai naplónak, de ahogy visszalapozok a kartotékomban, mégis hangulati időutazást élek át.

A napló mindenképpen magántörténelem. A vers is olyan konglomerátum, amelybe becsapódnak a valós történelem nyomelemei, de ami a fejemben zajlik, az nem feltétlenül objektív.

Tegnap például arról írtam verset, hogy 1969-ben, 14 évesen napoztam a Kis-Szamos partján egy 17 éves barátommal, aki kalandjaival dicsekedett. Körülbelül három hónapja nem láttam ezt a barátomat, s ez az eset harmincöt éve volt.

Nem tudom, miért erről írtam és miért tegnap.

Semmi nem indokolja ezt.

A naplóba is írok emlékeket, gondolatokat, de ott az aznap elemei kötelezően jelen vannak.

– A könyvhétre megjelent Satnya Nyuszi című könyvének alcíme: Tele vagy ugri-bugri tapsifülesekkel. A borító alján fejjel lefelé azt olvashatjuk: „mondta a jósnő”. Mit jelent ez?

– Tavaly halt meg Madar Józsefné Demeter Beatrix (Bea néni) kémia- és természetrajz tanárnő, aki édesanyám kolléganője és egy szép, sajnos korán eltávozott osztálytársnőm, Miette (1955-1983) édesanyja volt.

Észbontó intuícióval tudott kávézaccból jósolni. Féltem is tőle, mint a tűztől, de roppantul tiszteltem.

Ő nézett bele harminc éve a csupromba, s ő mondta: „Teli vagy ugri-bugri tapsifülesekkel.” De nem magyarázta meg.

– Úgy tudjuk hobbija a zászlógyűjtés. Melyik a legértékesebb zászlója?
– A legértékesebb – gyűjtőszemmel – egy háromszögű palesztin papírzászló a piros háromszögű mezőben egy kerek Fatah-címerrel.

Románia igyekezett egyaránt jóban lenni az arab világgal és Izraellel. 1983-ban vagy 1984-ben Kolozsváron egyetlen napon tartottak izraeli kiállítást a Bánffy-palotában, ugyanakkor palesztin kiállítást pár lépéssel arrébb, a Béke téren. Ez a fekete-fehér-zöld zászló a rúd felől belenyúló piros háromszöggel, amely leginkább a jordániai zászlóhoz hasonlít, ekkor még félhivatalos volt.

A burnuszos szervezőktől kérdeztem, hogy milyen régi, csak annyit tudtak mondani, hogy régi, és egy idős palesztin úr barátságosan nekem adott egy ilyen „ereklyét”.

Ma már hivatalos a palesztin zászló, de azon a Fatah-címer természetesen nincs rajta.

– Álmodik-e Kolozsvárral, a Mátyás-szoborral, a kolozsvári levegővel?
– A legtöbb álmom színhelye a kolozsvári Brassai utca 1. szám alatti lakásunk. Ritkán még az a lakótelepi lakás is megjeleni álmaimban, ahol 1972. november 29-1987. december 16. között laktunk, de ez kevésbé jellemző.

Utcai álmaimban Kolozsvár és Budapest logikai szorzata jelentkezik, (mondjuk magyar Kolozsvár, román Budapest kevert épületek stb.)

Egyszer vagy tizennégy éve, a Ferenciek tere környékén olyan érzésem volt, mintha Kolozsvár főterén lennék, s elgondoltam, hogy ha majd szenilis leszek, lehet, hogy úgy fogok bolyongani Budapesten, hogy valamely elképzelt kolozsvári útvonalat fogok követni.

A Mátyás király-szobor nagyon fontos a számomra, de nem emlékszem, hogy álmodtam-e róla.

Azt viszont már álmodtam, hogy

a Brassai utcánk hálószobájából, a gyermekkori sírásom miatt befalazott, tőszomszédba nyíló ajtó mögött metrómegálló van

– s az oldalán sárga csíkos, „svéd”, acélkék mozdonyt egy azóta elhunyt pesti munkatársam vezeti.

*
N é v j e g y
Cselényi Béla
1955. április 4-én született Kolozsváron. Iskolai tanulmányait itt végezte. Volt játékgyári segédmunkás, munkakönyv nélküli tejkihordó, helyettes segédkönyvtáros. 1975-1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör tagja, titkára, majd a kör utolsó vezetője. 1987. december 23. óta Budapesten él. Jelenleg a Magyar Rádió műsordokumentumtárának munkatársa. 1995-ben JAK-ösztöndíjjal jutalmazták költészetét.
Kötetei:
Barna madár. Kriterion, Bukarest, 1979; Fabula rasa. Dacia, Kolozsvár, 1981; Magánbélyeg. Kriterion, Bukarest, 1983; Üzennek a falmikulások. Holnap, Budapest, 1990; Évszakok gipszalkonyatban. Íves Könyvek sorozat, Budapest, 1995; Madárbüntető. Palatinus, Budapest, 1998; Reményfaló. NYOMDACOOP, Budapest, 1999; Satnya Nyuszi. Noran, Budapest, 2004.
Fónikus és vizuális határműfajokkal is foglalkozik.

 

Gergely Edit – a Terasz.hu portálról RIP.

A szerző projektmenedzser- és HR-specialista képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű, Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.

• ---

  Exkluzív:

---

És Neked miben segíthetek? •  GEpress-referenciák.

---

#musicHeals

---

• Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE