Egy mesterképzésre jelentkezve természetesnek tűnt a kérdés: kitől fogunk tanulni? A válasz azonban nem a neveket adta meg. Hanem a diagnózist: hogyan változott meg az egyetem fogalma.
Képsorozatunk illusztráció. Bruxelles Airpad Projekt. Fotók: Gergely Edit, 2026.
A mesterképzés különös szó. Nem azért, mert két szóból áll. Hanem azért, mert kétféle világot próbál egyetlen szóba sűríteni.
A képzés intézmény.
A mester személy.
A kettő nem mindig ugyanaz.
A felvételi tájékoztató* pontos. Megtudható belőle a kreditkövetelmény, a pontozás rendje, a motivációs beszélgetés időpontja. A jelentkezőnek be kell mutatnia önmagát. Korábbi tanulmányait. A szakdolgozatát. A motivációját. A terveit.
Egyetlen kérdés marad.
Kitől fog tanulni?
A nyilvános felületekről ez nem derül ki. Az érdeklődő ezért e-mailben kérdez rá.
A hivatalos válasz egyértelmű.
„A tantárgyi leírásokat nem adjuk ki előre senkinek és a tanári lista sem nyilvános.”
Majd ugyanabban a levélben:
„Többnyire a magyarországi anyaintézmény oktatói és kevesebb számban helyi oktatók.”
Végül:
„Ha további kérdései vannak, keressen bizalommal…”
Nincs további kérdés.
Ez volt a kérdés.
A kimondatlan kulcskérdés végig ugyanaz marad: a bizalom.
Itt válik szét a szó két fele.
Az intézmény a képzésről beszél.
A jelentkező a mestert keresi.
Nem ugyanaz.
A modern intézmények különös tehetsége, hogy minden eljárást láthatóvá tesznek, miközben saját szellemi arculatuk egyre kevésbé látszik.
A folyamat nyilvános. A személy háttérbe húzódik.
Pedig az egyetem történetileg nem épületek, tantervek vagy kreditrendszerek összessége volt. Hanem embereké. Az egyetem mindig néhány névvel kezdődött. Valakik miatt oda mentek tanulni. Nem valami miatt.
A mesterképzés ezt a régi szót őrzi.
Mester.
Mintha még emlékeznénk arra, hogy a tudás személyes viszony.
Hogy két év nem egyszerűen tananyag. Hanem két évnyi bizalom.
A jelentkezőnek ezért nem elsősorban tantárgyakat kell választania. Hanem embereket. Nem azért, hogy tekintélyt keressen. Hanem mert
gondolkodni mindig valakivel tanul meg az ember.
Mert egy mesterképzés végén nem a diploma marad meg.
Hanem a mesterek mondatai.
És talán ezért nem lehet két évre elköteleződni pusztán egy tanterv mellett.
Az ember végül mindig emberek mellett köteleződik el.
A felvételi beszélgetés koncepciója mégis felemás maradt. Az egyik fél bemutatkozik. A másik tájékoztat. Az egyik bizalmat kér. A másik eljárást ismertet.
Nem vita ez.
Nem is félreértés.
Nem adminisztrációs hiba.
Inkább intézményi diagnózis.
A probléma nem az, hogy mit nem adnak ki. Hanem hogy mit tartanak lényegtelennek kiadni.
Alapvető emberi szabály. Mi nem köteleződünk el ismeretlen emberek mellett.
Háziorvost választunk.
Ügyvédet választunk.
Pszichológust választunk.
Mestert is választani szeretnénk.
Nem azért, mert tévedhetetlen.
Hanem mert a bizalom mindig emberhez kötődik.
A kérdés kulturális.
Két különböző nyelvet beszélünk.
Az egyik az intézmény nyelve.
A másik a transzparenciáé.
És talán ezért történik meg újra meg újra meg újra velünk ugyanaz:
Erdélyben mesterien elbeszélgetünk egymás mellett.
___
*A történetben szereplő képzés hivatalos oldala: itt.
A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
A kérdés marad:
Elmennél egy olyan mesterképzésre, ahol a felvételi előtt egyetlen leendő tanárod nevét sem ismerheted meg?
Görgess lennebb és mondd el mit gondolsz.
Kapcsolódó magánterület:
#MusicHeals
