Előszó: Most, hogy újból Magánterület van alattam, nekiállok bespájzolni a saját birtokra. Ebbe a rovatba olyan vintage interjúkat tárolok be, direkt kéziratból, amelyeknek a közlési helyeit illetve avatott szerkesztői kezek által véglegesre szabott formátumát már sehol föl nem lelni a világhálón. Nyomokban se.
Ijesztő szembesülni a ténnyel: odaveszett a magyar netes kult-sajtóarchívum jelentős része. Kihullott 15-20 évnyi tény- és véleményadat a kattintásra lévő kollektív közkönyvtárból.
Papírformátum híján az ezalatt született, s a valaha megszülető generációnak immár lehivatkozhatatlan ez a valóságszelet.
A Terasz.hu Erdélyi Teraszostul, az Új Magyar Szó és a régi Maszol kultrovatostul, a Manna.ro cakompakk a Kulissza színházi blogommal együtt, A Hét, Népszabadság, a régi Krónika kultúrrovat és a Szempont melléklete, a régi ÚjKönyvpiac.
Nem csak a kulturális, hanem integrált hírportálok esetében a társadalmi-politikai-gazdasági-sport tartalmak is. És az alattuk zajló hozzászólások véleményütköztetései. A tematizált és kommentben izmosodó közviták. Ügyek, vétkek, bármily közérdekű szövetségek témakövetési lánca visszanézve teljes terjedelmében kiáshatatlan – noha kivonatosan, társadalomtörténeti aspektusban itt még menedékben van, ami erdélyi. De ha benyitunk az Adatbankba, éppen a mentési koncepció-szűrőn átjutott tartalmak kivonata az, ami érzékelteti a mögülük elvesző forrástartalom tragédiáját. Az Adatbank (vagy Digitéka) feladata nyilván nem a behalt portálok backupja volt. Szemlézett összefüggéseik a jelen online tartalommenedzsmenthez elérhetetlenek. Nem visz tőlük link a jelenbe. S így az elillant, adatbankilag nem szemlézett tartalmak előállításán dolgozók energiája, emlékezete is elvész.
A megmaradt, hiányzó múltadatot fölülíró anyag billeg, torzíthat. Manipulálható.
A kár fölbecsülhetetlen.
És a mindehhez képest parányi Magánterület.tk első webotthonom (2002-2012, az első és saját domainre is épült magyar blog a romániai blogtörténelemben) – már mind sehol. Így a Spájzban nem tudok linkelni forrást, illetve a saját képek is mind odavesztek.
Ahogy beleolvastam a nálam megmaradt saját és Erdélyi Terasz kéziratokba, azt érzem: valami lényeges összefüggés a jelennel valahogyan átjön a múltból.
Ezért nyílásra hagyom a spájzajtót és égve hagytam a villanyt. Beszélgetni az interjú alatt tudunk idebe.
BESZÉLGETÉS
barabás árpád freddy színművésszel
– Az interjú Gyergyószentmiklóson készült, 2005-ben. – Szerkesztett változata megjelent a kolozsvári Krónika napilap kultúrális rovatában. A mellékelt fotómon Freddy ikerfiait ölelte. – Kiemelt kép forrás.
A színészvilágban és baráti körében csak Freddy-ként ismert Barabás Árpáddal gyergyói otthonában találkozom: Örsöt és Gergőt ma ő pesztrálja. A fürge ikrek átrendezik a szobát, és át a frizurámat is, mire apjukkal a diákszínjátszás- és sztárvilág kusza kérdései közt igyekszünk rendet rakni. Ennek a nyolckezes másfél óránknak a szövegváltozata következik.
– Milyen pluszt ad a diákléthez az iskolai színjátszás?
– Tulajdonképpen 14 –15 éves koromban kezdtem el diákszínjátszani, abban az időben, amikor a nagyvilág történéseiről vajmi keveset tudtunk. Aztán, mint utóbb kiderült, ez hivatássá „fajult” (nagy szavak ezek egy magamfajta vidéki csepűrágó szájából).
A diákszínjátszásban szerintem az a legszebb, hogy az ember szakmailag képzetlenül, talán ösztönösen, vagy talán a tehetségéből kifolyólag, társulva egy jó adag bátorsággal, olyan dolgokat próbál megfogalmazni magáról, a világról, a környezetéről, amelyek “súlya” alatt később, már képzetten, bizony néha elbátortalanodik, megrokkan – ha így tetszik. A diákszínjátszókra ez nem jellemző. Mint ahogy miránk sem volt jellemző, hiszen mi 15 évesen Pirandellót, Dürrenmattot játtszodtunk, na meg Rómeot és Júliát – amiken mai fejjel egy szakember enyhén szólva elmosolyodik.
Mi azonban hittünk benne – és a hit a legfontosabb. A “csak néző” diák annyival szegényebb, hogy ő csak végterméket mustrálhatja, azonban a végtermék a diákszínjátszásnál még nem annyira érdekes mint a hozzá vezető késze-kusza út, amely során az megszületik.
Olyan ez, mit a szerelemben: megvan a lány, már a barátnőm – s ennyi. No de mennyivel érdekesebbek voltak az izgalommal telített percek, a lépcsőház aljában, a “vajon megfoghatom-e a kezét?” pillanatok, a cselek, amivel “véletlenül” megöleltem, netán megcsókoltam!
– Társaiddal gyakorlatilag már érettségi előtt színészi státusú színész voltál a Figura Stúdió Színháznál. Szerénységet félretéve: a szerencsének tudod be ezt, vagy volt valami a gyergyói ifjúságban – abban a generációban – valami, ami kifejlesztette ezt a fogékonyságot?
– 1994-ben kerültünk közelebb a Figura Stúdió Színházhoz, az akkori társulat Szentgyörgyre való átszerződése után, és három évadon keresztül MASZK és Figura Stúdió Színház koprodukciók készültek. Ez azt hiszem mindkét félnek a mai napig egy nagyon fontos időszakot fémjelez.
Szerencsés találkozás volt az biztos: ha akkor mi nem vagyunk kéznél, akkor valószínűleg a nagy Figura-szellem ott dől dugába, ahol van.
Nem azt mondom ezzel, hogy, milyen egetverő előadásokat hoztunk létre, hanem reálisan nézve abban a pillanatban a Figurának egy árva színésze maradt, Vadas László, akinek a mai napig nagyon sok mindent köszönhetek. Hogy volt-e valami különleges képesség vagy fogékonyság? Lehet. Tény, hogy abból a társaságból ma tizenegynéhányan dolgozunk színházakban.
– Akkoriban nem csak a színpadon „parádéztatok”, gyakorlatilag a városban híres-hírhedt fenegyerekeknek számítottatok: több botrányt is keltettetek. Mesélj csínyeitekről.
– Nagyon szókimondóak voltunk, és ha igazságtalanság ért, akkor annak hangot adtunk neki. Néha mást is.
Az egyik legvisszhangosabb tettünknek is ez volt a mozgatórugója. Történt ugyanis, hogy szívünket-lelkünket kitettük a Szent Miklós napi ünnepségsorozat szebbé tételéért: három napon át a hidegben folyamatosan műsorszámaink voltak, amolyan “mozduljon meg az istenadta nép” szándékkal, előadásokat játszottunk a gyerekekkel, vonultunk az utcán, szervezésben és lebonyolításban derekasan részt vettünk.
Ahhoz, hogy az ünnepi díszvacsorára egy árva meghívást sem kaptunk, de még köszönetet sem munkánkért. Mi meg úgy gondolván, ott a helyünk, beosontunk a vacsorára, a pocakos politikusok, testvérvárosi városatyák közé mikulásoknak meg krampuszoknak öltözve… Szóval botrány lett, na! Ettünk, ittunk is. Híresztelések szerint belecsaptunk az ünnepi tortába…
Másnap az RMDSZ sajtóközleményben határolta el magát a tetteinktől.
Ezenkívül városatyákat parodizáltunk, tanácsüléseket utó-szinkronizáltunk – mindezek szintén nem maradtak szó nélkül.
– Fogalmazd meg: mi az, amiért föltétlen érdemes színire felvételizniük, és milyen esetekben nem ajánlanád ezt.
– Ha az ember anyagias, akkor ne menjen színésznek, mert a közhiedelemmel ellentétben nagyon keveset keresünk, ha viszont valakinek ez nem fontos és gondolkodni, játszani, emberek bőrébe szeretne bebújni, saját érzéseivel gyötrődni és önmagát jobban megismerni, akkor annak ott a helye.
– Gyergyóban gyakorlatilag színházi „mindenes” vagy, de zsűrizel szavalóversenyeken is. Miért jó harmincharmadszor is meghallgatni ugyanazt a kötelező Petőfi-verset?
– Tanítok a gimnáziumban, ahol egy drámaosztályt vezetek, ami sokkal több energiát ad, mint amennyit elvesz, mert azáltal, hogy improvizálunk meg egyéb “főiskolás” gyakorlatokat végzünk, én is frissen tudom tartani magam szakmailag – ráadásul a fiatalos lendületük rendkívül jóleső és pezsdítő.
Azért jó egy kötelező Petőfi verset 33-szor meghallgatni, mert megesik, hogy egy fiúcska, vagy egy kislány, aki két gondolat erejéig találkozott a verssel, ezt nem átallja közölni is velem. Ennyi. Egyébként nem értek egyet a kötelező vers fogalmával.
A sajnos az, hogy néha a választott verset is a tanár választja a diáknak.
Persze, csak jóindulatból, de ezzel a diák egyénisége számomra örök titok marad és helyette marad a poros-általános hazafias vers, vagy egy jó langyos elmúló hangulatot idéző tájleíró vers, amit egy 15 éves diák “komolyan” közvetít. Stupid, nem?
– Karácsonyra élő pásztorjáték elkészítésén segédkeztél, ezt megelőzően a gólyabálra mozgással-szavalatokkal ötvözött etűdökkel készült a csapatod. Ért-e műhelymunkák alatt meglepetés?
– Rengeteg dolgot elvállalok, ahol úgy érzem, hogy segíteni tudok, néha akár “a túlvilágon minden jótett számít” elv alatt, azonban mindig igyekszem örömömet lelni, mert anélkül nem megy. Én az a fajta vagyok, aki nem tudok vigyorogni, csak azért mert ez a trendi. A diákjaimtól is az őszinteséget, a történetek igazságát szeretem hallani, arra kérem mindig őket, kérdezzenek bármiről (és ebbe minden bele tartozik), mert ha nincs kérdés, az azt jelenti, hogy vagy én teszem túl jól a dolgomat, vagy őket nem érdekli. Őszinteség nélkül sem megy.
Ha valamit elrontunk, abban is higgyünk.
Persze, aztán ebből születnek a jó sztorik, amikor hittel rontják el a dolgukat, a nagy marhaságokat is őszintén viszik végbe, mintha annak úgy kéne történni.
Van egy nagyon szép történetem, épp a közelmultból: egy órán gyakorlat közben, amelyben képzeletbeli ládából szedettem ki képzeletbeli dolgokat, az egyik lánytól kérdezem: mi van a ládában? Ruha. Milyen színű? Fehér. Milyen anyagból van? Selyemből. Vedd fel! Mire õ felveszi és azt mondja az épp mellette ülőnek: húzd fel a cipzárt a ruhámon. Na hát erre kell fokozottan figyelni! Ezt a frissességet és figyelmességet nem szabad lankasztani, sőt, az ember néha egy-egy ilyen történet kapcsán nem árt ha beismeri: bizony ez neki nem jutott volna eszébe.
– Mit jelent számodra a „sztár”? Erdélyben, az erdélyi magyar fiatalságnak ki ma szerinted a sztár?
– A sztárság számomra gyakran egy üres, kongó, behatárolhatatlan, nyugatról átmajmolt trendet jelent, amivel mi nem tudunk mit kezdeni. Nem tudom, mitől lesz valaki sztár.
Szerintem, Erdélyben is Jennifer Anistonok meg Brad Pittek a sztárok, mert feltűnően sok kisvárosi hetilap műsormellékletén is ők vannak, ráadásul olyan bájos történeteik vannak, amikre érdemes odafigyelni (pl. hajat vágattak). De picit komolyabbra fordítva a szót: minálunk nincs semmiféle hagyománya annak, hogy az itt alkotó, tevékenykedő közéleti személyiségeket kissé emberközelbe hozzuk. Mi itt afféle “túrkálós-sztárok” vagyunk.
– Veszélyesnek tartod-e a magyar kereskedelmi csatornákon hozzánk is „befolyó” valóságshow-k sztárság-képét? Vagy netán mi, erdélyiek, székely, konzervatívabb kultúránkból kifolyólag immúnisak lennénk?
– Ahhoz, hogy x ember elhülyül egy luxusvillában, ahhoz nekem nincs közöm. De Ágica, aki felvarratta a melleit és Szabi, aki a legtovább bírta benn a “rossz” körülmények között, sztár lesz. Ez nyilvánvaló, nem? Mint megannyi másra sem, hát erre sem leszünk immúnisak, maximum megszokjuk, mint a hideget, meg az alkoholt.
Gergely Edit, Krónika, 2004.
* * *
Névjegy: Barabás Árpád Freddy
1978-ban született Gyergyószentmiklóson. A kolozsvári egyetem színész szakán végzett. Több kisfilmben játszott. 2015-ben itt interjúztunk vele. Mindig van nála egy könyv.
