Aranyarc, Kolozsvár, 2026. február 12. Részletekhez cikk aljáról.
Amikor megérkezik a meghívás franciaországi jazzkoncertekre, épp azon gondolkodom, hogyan lehet jól kibírni azt, ami itthon, Erdélyben van.
Nem csak „Magyarországot”, hanem azt a fojtó összefüggésrendszert, amiben erdélyi magyarként is benne vagyok: a hírek, a reflexek, a mondatok, amik a nyelvbe akadnak.
Blogger vagyok, mindig és megmegállva. Jegyzetelésből élek túl.
És tudom, hogy Franciaországban is választások jönnek – nem menekülés ez, csak áthelyeződés.
Közben árvíz van: a folyók kilépnek a medrükből, a Pireneusok környékén áll a víz a földeken. A Toulouse felé ereszkedő repülőből olyan, mintha rizsföldek fölött szállnánk.
Előtte azt álmodtam, hogy a kis falusi házat, ahová megyünk, teljesen körbezárja a víz, és az idejáró őzek hátán úszunk át a bokrok fölött. Lepereg bennem — csak azért nem nevetek, mert mellettem egy fiatal sporttanár ül Râmnicu Vâlceáról, a feleségével és a szundikáló kisbabájukkal.
Brüsszelbe költöztek, mert ott magasabb az életszínvonal.
Szenved, mert a belgák nem mosolyognak. Ő sokat mosolyog. A hétvégén temették az apját. És így is.
A keresztneve Marian. A vezetékneve pedig magyar. Az elvált anyja neve után.
Kedvesen biztat: rendben lesz minden nekünk is, otthon maradottaknak is. Azt mondja: maradjak nyitott, röpüljek.
Brüsszelben széltépve esik az eső, csapkodja a kabátot. Először járok itt. Valami reklám jut eszembe egy hajlakkal — hogy ez a város megtartaná. Nem fontos gondolat, csak egy villanás.
Valami furcsa van a szívemben.
Levegőt veszek.
Az utazás egyik oka, hogy szeretném megérteni, mit jelent a francia „intermittent művész”-i létezés a gyakorlatban — és hogy a koncertek milyen hálót rajzolnak ki vidéken, emberek között, nem intézményekben.
A másik oka: egy beszélgetés. Laurent Rochelle avignoni születésű jazz-zeneszerzőjé. A vajdasági Döbrei Dénessel improvizatív színházhoz szerzett zenét, és így került el életében először Romániába. Erdélybe. Gyergyószentmiklósra, a DanceMouvementTheater fesztiválra.
Én is ott voltam, mert cikket írtam róla a Népszabadságnak. Jó rég volt, de nem eléggé ahhoz, hogy ne fájjon, hogy ez a lap is behalt.
Interjúban mondta el decemberben nekem Laurent, hogy
amikor Erdélybe került, csak akkor hallott először arról: van itt egy kompakt, élő magyar kulturális közeg — politikai határokon túl.
Azt mondta, Franciaországból nézve Romániáról, Erdélyről és Magyarországról alig hallani. Rengeteget beszélnek Ukrajnáról, Oroszországról, és néha Orbán Viktorról.
De arról a mindennapi, összekevert, többnyelvű valóságról nem, amiben mi itt élünk. Interkulturális kontextus kellene, mondta, több csere, több híd,
mert különben mindenki csak távoli szó marad a másik fejében.
A magyar nyelvről is beszélt: hogy önmagában is zeneként szól, még akkor is, ha nem értik a szavakat. „Már önmagában mesél valamit.”
Ezen sokat gondolkodom.
Erdélyi magyarként ritkán hallom, hogy valaki kívülről így, tisztán látja — nem politikai jelszóként, hanem hangként.
Tudom, hogy néha már az is politikai tett, ha egy mondatot rendesen végigviszünk.
Még eleven bennem aznap délelőttről: Balavásár előtt román asszonyok igazítottak útba, nehogy elvétsem a letérőt – Sepsiszentgyörgyről autóval indulva, Kolozsvárról jöttem ki a reptérre. Életemben először: mit itten a Kárpátok közepén inkább a TGM nevét viselő marosvásárhelyi reptérhez, vagy a bukarestihez, újabban a brassóihoz szoktunk.
A reptér mellett egy új épületben szálltam meg: a liftet még szerelik. Az autót az udvarban hagyhattam. Este arany arcmaszkot tettem fel. Előre. Elküldöm a nagykamasz fiamnak, lássa, minden rendben.
Ahogy leereszkedik a repülő Toulouse fölé: mintha csak rizsföldekre érkeznénk. Telisteli hirtelenjött tavak. S ahogy Laurenttel hazacsordogálunk bő másfél órányira, bizony a hullámzó utakkal is gond van.
A falu, ahová Franciaország déli részén érkezünk, hetvenkét lakosú. Háromszázhetven méteren fekszik. A házak vöröses kövekből vannak. A régi telefonfülke könyvekből.
Először látok Cui-sec vécét: faőrleménnyel hintjük meg, komposzt lesz belőle. Ha nincs alternatíva, megszokod.
A falak vastagsága közel egy méter. Nem metafora: tényleg annyi. A fölszántott környéki mezőkön is látni a köveket, mintha csak elvetve lennének. Innen hasznosítják a helybéliek mindenre – mondja Laurent. A kő tart, hőt, időt, csendet. A ház a falu szélén áll —, ami itt nem határ, inkább állapot. Nincs kerítés. Egyszerűen elfogynak a házak.
Cazeneuve-Montaut. Hét-nyolc épület lehet összesen. Nem számolom pontosan, de szinte hihetlen, hogy a polgármesteri hivatalnak is impozáns épülete van. A polgármester előtt a felesége volt a polgármester.
Az itteni településekből kimenet az összes névtábla fejjel lefelé van fordítva. Francia szokás? – kérdem. Részben, de nem túl régtől:
egy éve, hogy a politikumra haragos civilek azzal tiltakoztak (magyarázza Laurent), hogy a települések névtábláját fejjel lefelé fordították minden kijáratnál.
Ha fejreállt az ország, látszódjék.
A kertből egyenesen a domboldalba lépsz. A föld nedves, a levegő sűrű, az élénk fű telisteli boglárkákkal. Bármerre fordulsz, valami szirom, virág, zöld folt valami korai tavaszból. A Pireneusok felől jön a víz, nem kérdez.
Laurent arról beszél, hogy az előző napokban fél tetőt vitt le a szél, volt áramszünet, eltűntek a friss élelmiszerek a boltokból. Itt a természet nem háttér, hanem partner — néha kemény.
A ház belseje félhomályos. A kő elnyeli a hangot.
Az ajtók lapantyúsak, nincs csattanás. A tér nem kínálja fel magát, meg kell tanulni benne mozogni. Fent, a manzárdon külön szobát kapok. A tetőgerendák alacsonyak, a tér befelé hajlik.
Leteszem a táskám. Kimegyek. Visszajövök.
Ez a mozgás az első gesztus: megérkeztem, de még nem vagyok itt. Laurent teát készít. Nem sokat beszélünk. Nem kell. A csend nem feszültség, hanem közös nyelv. Esni kezd — finoman, kitartóan. Tudom, hogy egész héten így lesz.
Amikor lefekszem, a vastag falakon átszűrődik a szél tompa hangja. Nem zavar. Inkább emlékeztet: itt most nem kell gyorsnak lenni.
Nem történt semmi különös — és pontosan ez benne a lényeg.
Vacsorára turmixolt zöldségleves van. A pékségben karamellizált almatortát veszünk. Béa néni boltja — a vihar ellenére — négy-ötféle süteményt tart. Kókuszos-citromos krémest is.
Egész héten esni fog. De nem oszt-szoroz. Vidékre, pici léptékű tanyasi élethez jöttem.
És a jó zenéért jöttem.
Meg egy kis levegőért a magyar mondatok körül.
A szerző Méray-díjas újságíró. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk, az első magyar nyelvű blog (2002) Romániában (vö. Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). A Magánterület 2.0 microsite ennek a folytatása.
Az eredeti közlés helyén, képtárral, a Literán – katt a lenti képre:
Kapcsolódó:
[Szolgálati] Elindult egy közéleti gyűjtőoldal a romániai magyar érdekképviselet körüli vitáról
És Neked miben segíthetek? • GEpress-referenciák.
#musicHeals
Exkluzív interjúink:
Weber Kristóf Fotó: Lenthár Balázs • Laurent Rochelle Stéphane Migot • Gergely Edit Winter Zeev • Balázsi Gábor • Gyalai István • Arena Minda Gertrud Gozner
Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-lemezkiadóval készült friss interjúnkat. • Weber Kristóf zeneszerző-kritikus a művészet- és AI kapcsolatáról gondolkodik. • Balázsi Gábor newyork-i rákkutató emberi léptékben enged közel egy FLOWinterjúban. Kurtág100: Gyalai István bécsi grafikussal.
Az arenaminda-gergelyedit projekt
Arena Minda / Photo: Δούλος Ιωάννης • Gergely Edit / Fotó: Winter Zeev
Koncepció:
A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.
Műfaja: Serious matters & Glamdoire.
Stratégiai cél: femicide-tribute.
Fenntartó, szerk.: Gergely Edit.
A Történet:
Arena Minda – hivatásos modell, via Párizs www.arenaminda.com
Gergely Edit – hivatásos kommunikátor, Székelyföld szívében.
Ikertestvérek, akik két világot élnek át, egyszerre. Még ebben az Életben.
Partnerek:
Glamdoire: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
MusicHeals: Laurent Rochelle
hangmérnök: Winter Zeev
microsite backdrop: Kovács Zsolt
Köszönöm, hogy a Magánterület 2.0 megépítésekor a KZSfluxus-Octosonicra támaszkodhattam.
Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE
Fotók: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
