
Jelen írás nem mesterséges intelligenciával létrehozott tartalom.
Van valami nyugtalanító abban, amikor egy szakma, amelynek hivatása az emberi világ értelmezése, hirtelen rovarokká kezdi redukálni azt. Nem pusztán metaforáról van szó. A metafora ugyanis – a klasszikus értelemben – megvilágít. Itt viszont elsötétít.
Az ügy, amelyben egy erdélyi/székelyföldi újságíró mesterséges intelligenciával előállított jelenetben „poloskát” kaszabol, majd az erről tudósító kollégáját újabb AI-videójában „hernyóként” jeleníti meg – nem botlás.
Nem „ízléstelenség”. Nem „félreértett szatíra”. Hanem egy tünet.
Annak a tünete, hogy a nyilvánosság – amelynek elvileg a racionalitás és a mérlegelés terepének kellene lennie – egyre inkább a biológiai hierarchiák nyelvén beszél.
És amikor a szakmai testület – MÚRE – azt mondja: „újságíróhoz méltatlan”, akkor valójában nem egy posztról mond ítéletet, hanem egy korszakról.
Mert itt nem az a kérdés, hogy egy újságíró mit tesz „munkaidőn kívül”. Ez a distinkció már régóta anakronizmus. A modern újságíró – akár akarja, akár nem – folyamatosan közszereplő. A közösségi média nem „magánélet”, hanem a nyilvánosság kiterjesztett tere. És ebben a térben minden megszólalás – különösen az, amely erőszakot esztétizál – politikai aktus.
A Háromszék elhatárolódása ezért szükséges, de nem elégséges.
Az elhatárolódás a minimum.
A kérdés az: van-e még norma, amelyhez el lehet határolódni?
Mert mielőtt egy székelyföldi tudósító AI-videóban kaszabolt volna, a budapesti politikai centrum is hasonló retorikát normalizált. A romániai magyar kisebbségvédelem, az RMDSZ által mindeddig nyíltan támogatott, orbánviktori centrum.
A „poloskázás” – amely a(z ex)hatalom legfelsőbb szintjén hangzott el – ahová Székelyföld, Erdély, lojalitásból, még mindég jelentősen gravitál – nem elszigetelt elszólás, hanem egy diskurzus része, amelyben az ellenfél nem ellenfél, hanem kártevő.
Az újságíró feladata ezzel szemben nem a képzelet felkorbácsolása, hanem annak lehűtése. Nem a gyűlölet esztétizálása, hanem a jelentés tisztázása.
És itt érkezünk el a lényeghez.
A modern sajtóetika – legyen szó a Society of Professional Journalists kódexéről vagy az International Federation of Journalists elveiről – nem technikai szabályok gyűjteménye. Hanem egyetlen alapelv variációja:
ne árts.
Ne kelts gyűlöletet.
Ne normalizáld az erőszakot.
Ne foszd meg az embereket emberi minőségüktől.
Amikor egy újságíró ezt megsérti, nem „hibázik”. Hanem kilép a szakmából – még ha formálisan benne marad is.
A legkényelmetlenebb kérdés azonban nem az, hogy mit tett egy újságíró. Hanem az, hogy miért érezhette úgy: ezt meg lehet tenni.
A válasz nem az ő személyében rejlik. Hanem abban a magyar nyilvánosságban, amelyben a botrány már nem kivétel, hanem valuta.
Ahol az elérés fontosabb, mint az értelem. Ahol az irónia és a gyűlölet közötti határ végleg elmosódott.
Ahol – és ez a legszomorúbb – már nem is vagyunk biztosak abban, hogy létezik még „méltatlan”.
Van egy különös mozzanat ebben az egész történetben, amely talán súlyosabb, mint maga az ominózus AI-videó.
Nem a kaszabolás.
Nem a hernyóvá alázott ellenfél.
Hanem a reakció. A leköszönő főszerkesztő relativizmusa.
Mert amikor egy szerkesztőség vezetője egy ilyen ügyben nem világos normát állít fel, hanem körülír, árnyal, „kontextualizál”, akkor valójában nem magyaráz – hanem felold.
Feloldja a határt aközött, ami megengedhető, és ami nem.
A Transtelex által ismertetett első reakciók már önmagukban problematikusak voltak: nem az etikai minimum kijelölése történt meg, hanem egyfajta kiváró, lebegtető beszédmód. Mintha az volna a kérdés, hogy „érthető-e” egy ilyen gesztus.
Nem, nem az.
Az újságírás nem az érthetőség, hanem a normativitás terepe.
És itt lép be a második, talán még kényelmetlenebb szint.
Mert nem lehet ezt az ügyet izolált botlásként kezelni. A regionális nyilvánosság – különösen Erdélyben – strukturálisan terhelt: politikai lojalitásokkal, intézményi függésekkel, finanszírozási átfedésekkel.
Egy olyan médiakörnyezetben, ahol szerkesztőségek és hatalom között intézményes együttműködések vannak, ahol a sajtótermékek rendszeresen biztosítanak felületet önkormányzati kommunikációnak, ahol a tulajdonosi szerkezet és a szerkesztőségi autonómia összefonódik – ott a „függetlenség” nem állapot, hanem állítás.
És minden állítást bizonyítani kellene.
A probléma nem az, hogy léteznek együttműködések.
Hanem az, hogy ezek mellett változatlanul fennáll a függetlenség retorikája.
Ez az igazi relativizmus.
Nem az, hogy valaki egy rossz videót készít.
Hanem az, hogy a rendszer, amelyben ezt megteheti, nem látja saját feltételeit problémának.
A „poloskázás” politikai nyelve – amely a legfelsőbb hatalmi szintről szivárog lefelé – csak ráerősít erre. Amikor a politikai beszéd dehumanizál, a médiának két lehetősége van: vagy ellenáll, vagy internalizálja.
Ez az eset azt mutatja, hogy Székelyföldön az utóbbi történik.
És itt válik igazán érdekessé a kérdés: mit mondana erre két egészen különböző, de morálisan rokon figura?
Mit mondana a kolozsvár-budapesti Tamás Gáspár Miklós?
Valószínűleg nem a videóról beszélne.
Hanem arról, hogy a későkapitalista médiaviszonyok között a „független újságírás” sokszor önleíró ideológia, nem pedig tényleges állapot. Hogy a hatalom és nyilvánosság közötti viszony nem megszűnt, hanem átalakult: puhább, kevésbé látható, de annál hatékonyabb formákban.
És hogy a legnagyobb veszély nem a propaganda, hanem az, amikor a propaganda nem ismeri fel önmagát propagandaként.
És mit mondana A háromszéki Farkas Árpád?
Talán kevesebbet beszélne, és többet hallgatna.
De abban a hallgatásban benne lenne az a fajta erkölcsi szigor, amely a kisebbségi létből fakad: hogy a szó nem játék. Hogy a nyelv nem fegyver – vagy ha az, akkor nem a saját közösségünk ellen fordítjuk.
És talán azt kérdezné:
mikor veszítettük el a mértéket?
A végső kérdés azonban nem az, hogy ki hibázott.
Hanem az, hogy van-e még olyan közeg, amelyben a hiba felismerhető.
Mert ha minden relatív, akkor semmi sem az.
És akkor valóban mindegy, hogy poloskákról beszélünk-e, vagy emberekről.
Kiemelt kép: René Magritte A képek árulása. FORRÁS
A szerző kulturális közönség- és közösségszervező képesítésű, marketing-kommunikáció végzettségű szabadúszó kommunikátor. Méray-díjas újságíró. HR-specialista. Két szépirodalmi kötet szerzője. Blogja, a Magánterület.tk az első magyar nyelvű blog (2002) volt Romániában (Czika Tihamér: Kis erdélyi blogtörténelem). Ez itt a folytatása.
Kapcsolódó:
#musicHeals
contact@gergelyedit.com
Köszönet az elmúlt két hónap több mint 10 ezer megtekintéséért, és a 2023 szeptember 19-től mért közel 60 ezer cikkolvasásért.
A Magánterület 2.0 organikusan terjed, egyetlen reklámot sem fizettünk eddig, semmilyen platformon.
Jelenleg innen- és ennyien (UX – egyedi látogató) olvasnak bennünket:

#ArtHeals
Laurent Rochelle feat. Gergely Edit itt.
Exkluzív interjúink:
Weber Kristóf Fotó: Lenthár Balázs • Laurent Rochelle Stéphane Migot • Gergely Edit Winter Zeev • Balázsi Gábor • Gyalai István • Arena Minda Gertrud Gozner
Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-lemezkiadóval készült friss interjúnkat. • Weber Kristóf zeneszerző-kritikus a művészet- és AI kapcsolatáról gondolkodik. • Balázsi Gábor newyork-i rákkutató emberi léptékben enged közel egy FLOWinterjúban. Kurtág100: Gyalai István bécsi grafikussal.
arenaminda-gergelyedit projekt:

Arena Minda / Photo: Δούλος Ιωάννης • Gergely Edit / Fotó: Winter Zeev
Koncepció:
A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.
Műfaja: Serious matters & Glamdoire.
Stratégiai cél: femicide-tribute.
Fenntartó, szerk.: Gergely Edit
A Történet:
Arena Minda – hivatásos modell, via Párizs www.arenaminda.com
Gergely Edit – hivatásos kommunikátor, Székelyföld szívében.
Ikertestvérek, akik két világot élnek át, egyszerre. Még ebben az Életben.
PARTNEREK:
Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
HANGmérnök: Winter Zeev
microsite Háttérkép: Kovács Zsolt
Köszönöm, hogy a Magánterület 2.0 megépítésekor a KZSfluxus-Octosonicra támaszkodhattam.
Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE

Fotók: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner


