EN visible but Under proofread.
Előszó
Ez az interjú nem egyetlen témáról szól, hanem arról a folyamatról, amelyben gondolkodás, tudomány, irodalom, emlékezet és személyes tapasztalat egymásba csúszik.
– Mit jelent ma embernek maradni egy gyorsuló, fragmentált világban?
– Hol húzódik az élet és halál határa biológiai, etikai és egzisztenciális értelemben?
– Hogyan válik a tudomány kérdésfeltevéssé, és a kérdés személyes üggyé?
– Mi a Magánterület szerepe: menedék, zóna, olvasási tér, ellenállás?
Ez a beszélgetés nem interjúként indult, hanem párbeszédként – és az is maradt. FLOWinterjú
Ki Balázsi Gábor? (CV – bús ildi kiváló wikipédia-szerkesztésében)
– A természettudomány és a filozófiai kérdésfeltevés határterületein üzemel
– A Magánterület vendégeként nem „szakértőként”, hanem jelenlévő emberként szólal meg.
dr.Balázsi Gábor
Biomedical Engineering Professor Gábor Balázsi was cited for his pioneering work designing synthetic gene circuits. Fotó és EN cikk
Balázsi Gábor búvárkodik a kínai Jalong-öbölben. Kép: magánarchívum, 2025.
A beszélgetés fő témái
– Magánterület mint kortárs „Zóna”
– élet és halál biológiai határai
– sejthalál mint az élet feltétele
– a rák mint kommunikációs zavar
– gének, döntések, lehetőségek
– szintetikus biológia és etikai felelősség.
A beszélgetés 2025. december 10. és 2026. január 26. között zajlott a New York-Sepsi szélessáv BG-GE privát chatben. Light-szerkesztett párbeszéd formában olvasható az alábbiakban a Magánterület 2.0 – Guest sorozatában.
Balázsi Gábor előszava:
A természettudósról sokan azt hiszik, hogy folyton a tudomány elvont világában él, s emiatt más, mint a többi ember. Néha még ő is elhiszi magáról ugyanezt – aztán
egyszer csak betéved valami olyan térbe vagy időbe, ami rákérdez emberi mivoltára, s így alkalmat nyújt önmagával szembenézni. Ez történt velem Gergely Edit Magánterületén.
Hogy mikre derült ott fény, erről itt lehet a lentiekben olvasni.
New York — Sepsi Highway:
Balázsi Gábor rákkutató, emberjogi aktivista:
nincs rangsor. Csak emberek. Itt van a komfort.
Intró:
Tanuljuk meg az alapvető jogainkat
Balázsi Gábor public FB-profil, 2025. december 11.:
December 10-e világszerte az emberi jogok napja. Ezelőtt 77 évvel fogadta el az ENSz az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.
Mérföldkő a mai nap számomra, mert először tartottam előadást ebben a témakörben Az emberi jogok múltja és jövője címmel.
Dia Gábor előadásából. Kép: Balázsi Gábor magánarchívuma
Elmondtam, mi köze az emberi jogoknak a diktatúrák kialakulásához, többek közt új matematikai modellek alapján. (…) most próbálkozom velük, még közel se járok a megíráshoz, nemhogy a leközléshez.
Tanuljuk meg az alapvető jogainkat és emeljünk szót, ha bárhol megsérülnek! Lásd a linket.
Ahogyan Martin Luther King, Jr. mondta,
„Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazságosság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogteremtés, mint egy hatalmas áradat.”
GEkomment: Klassz, az emberi jogok napján bannolni a fiatalok digitális polgári jogait 
Bocs, érdekelne, Te mit gondolsz erről. Előre is köszönöm, és grat! és hajrá! Üdv, ge
[transtelex] Függőség vagy izoláció: Mi marad a szabadságból, ha offline teszünk egy nemzedéket?
Balázsi Gábor: Gergely Edit köszönöm, hogy írtál erről! Nem lesz semmi jó ebből, hogy letiltják a tiniket a szociális hálókról. Lesznek más hálók. Amit tiltanak, az virágzik, lásd múltbeli alkohol, fű, egyéb tilalmak.
A felnőttek megoldották, a tinik is meg fogják oldani, néha sokkal károsabb mellékhatásokkal.
Inkább az állami oktatás részévé kéne tenni a szociális hálókat, okosan használni őket, megtanítani a tiniket információt szűrni, uralni az áradatot.
Noha lehet, hogy inkább a tinik taníthatnák a felnőtteket, amint sok online megnyilvánulásból látszik.
GE-BG PRIVAT CHAT, 2025. december 11.- 2026. január 26.:
Szia Gábor, látom a nyilvános válaszod, és klassz, hogy látjuk egymást: köszönöm is. Csak jelzem most: én készülök (=fölkészülésben), szeretnélek felkérni egy interjúra. Megértem, ha (bármiért is) nem: és ezért írok, hogy most állíts le, mert #nagyonflow vagyok. Visszajelet előre is. Üdv, ge
Balázsi Gábor, 2015.
Gábor: Próbáljuk meg az interjút valamikor, mikor odavisz a folyó.
GE: Szupi: betervezlek. Közben, mondom: top3-ban az USA-olvasóink (UV) száma.
So, izgalmas lesz majd az interjúnk után is látni mi-merre: igyekszünk angolul is közreadni.
Gábor: Merci, je vais essaier . Olyan hó lett, hogy ki kell próbáljuk a szánkózást, a lányommal most vagy soha.
Épp alaposabban elolvastam az interjúdat Laurent Rochelle-lel, fennhangon, francia nyelvgyakorlat gyanánt, a zenékig nem jutottam el, de el kéne, mert érdekes, amiket mond Laurent.
Remélem, sokakhoz eljut az interjú minél több nyelven!
GE: Mingyá’ hanyatt esek: én is felolvastam. Ha bármilyen ötleted van – Románia-Magyarország-Szerbia – és bármi egyéb: jelezz kérlek. 2025-ben 4 albumot adott ki a Laurent Rochelle Music… Ki csinál ilyet?
Gábor: Ha lesz ötletem, szólok. It’s a small world after all.
GE: Hahha, oui . :))
Gábor: Na jó, na, c’est un petit monde après tout.
GE: Ach, tükörfordítottad a „végtére is”-t. Asszem ebben romános: en effect… vagy hasonló. Tévedhetek, persze, nem azért.
Hanem én ilyen világvége-hangulattal maradtam… asszem ez is picit Sapir-Whorf (nekem eléggé valid, vagy szimpatikus hipotézis). Érzem én is ezt – Te hogy vagy ezzel? – natessék, erre majd interjúban válaszolj. :)) (sorry)
Gábor: Köszönöm! Fogalmam nem volt, hogy kéne mondani a végét! Tényleg, így is érthető! De jó!
Après tout, minden után a világ, már ha megérjük, mert ahhoz a mindenen kívül kéne legyünk, mikor omlik.
GE: Igen. Erre kell egy megoldás. Legalább a Gyerekeinknek. Ezen, jó, hogy mondod, mert éppen gondolkodom egy ideje.
Nekem van Magánterületem, de – a fiamnak, és a klassz, okos, korrekt, tehetséges, tisztaszemű Társainak – kellene egy… másik Bolygó.
Tkp azon gondolkodom, milyen variánsok vannak erre.
Bolygó minőségre.
Noha már több, mint tíz éve megvan ez a címe, Balázsi Gábort 2025. októberben hivatalosan is beiktatták, mint Henry Laufer alapítványdíjas professzort.
Gábor: Jaj, ez nagyon fontos, óriási kérdés és egyben gondolat, mert a kérdés gondolatot szül. Most értem jobban, hogy mi a Magánterület.
Be kell vonnunk ebbe a fiadat, a lányomat és a tini társaikat, s a mi társainkat, együtt kitaláljuk, nem végleg, hanem flow-ban, folyton újra és újra.
GE: Oh, igen. Ez is fontos: mindig annyira elszomorodom ettől. Most tettem ki. Kérlek légy az első olvasó.
Z. Égeivel. Egy thesszaloníki sokgyerekes roma családtól kapott triciklivel. (Nem fogadtak el pénzt érte) GEfotó
Gábor: Érdekes volt beletekinteni ebbe a helyzetbe, köszönöm! Görögországban éltél akkor (2011)? Romániáról szól, mégha Görögországban íródott is.
GE: Félév 2011 március 15-től, Erasmus. 2,5 éves fiammal. Ne kérdezd hogy jutottam ki, eszméletlen irreális+esélytelen kategor.
Belegondolva, ma is, alig hiszem el. Azt is, hogy egyedül 1500 Km-t (fix a Mária-út hossza még akkor) hazavezettem, Z.-vel a hátsó ülésen. Egyhuzamban. 26 óra alatt.
Aztán a fiam kérdezte hazatérve, mikor már elkezdett magyarul beszélni:
Anya, ha mi magyarok vagyunk, miért éltünk Görögországban, és most miért lakunk Romániában?…
Gábor: Próbálom elképzelni. Végülis veled volt a fiad, ami, gondolom, sokkal nehezebbé, de boldogabbá is tette ezt az időszakot.
GE: Igen. Részletesen bemutatom. A Magánterületen van keresőmotor – jobbra fenn a fejlécen – a görög epizódok itt vannak mind. Onnan írtam ezeket Transindexnek.
Valaki jelezte nemrégiben, hogy már megszokta, de nem egyből jött rá: mondom ezért, fejlécről-láblécről a [magánterület 2.0 felirat és az almás logó] mind él: kattintással visszavisz a főoldalra. Oldalra minden cikk lapozható az oldalt nyilakkal. Telefonon pedig a cikk alján a nyilak.
Tehát, erre figyelünk, képlékenyen javítunk, legyen kényelemes itt olvasni, visszajelzéseket kérek, bármi van (contact@gergelyedit.com).
a mindig vágyott rév, rêve:
a könyv
GE: Úgy értettem: ha nálam valami hibán megakad a szemed. NA DE, most akkor, a napokban kérlek figyeld (én a füleket szoktam nyitva hagyni emlékeztetőnek, mikor megakad) azért, mert EZ az egyik kérdésem.
Min akadt meg a szemed? – tudom, hogy meg szokott sok mindenen. És ez mind fontos. Mert naplózza a figyelem kulcsait.
Fontos. Mert
Te tematizálsz voltaképpen. Mi tematizálunk, as a Human. NEM A MÉDIA. :)))
Gábor: A Magánterület, meg ahogy jellemzed, eszembe juttatta kicsit a Zónát olyan sztalkeresen.
Hogy mi lesz a jövőbeli nemzedék Magánterülete, nem tudom, de nekünk szerintem része az olvasás, amin át kapcsolatban lehetünk rég vagy nemrég élt Magánterületesekkel.
GE: Persze, tiszta Tarkovszkij. Mindig is az volt. Emlékszel.
Olvasás technológiája változik. Én is már átlósan olvasok híreket – ugye, te is Laurentet „figyelmesebben” másodszorra olvastad.
Az Olvasás mozog. Azért fontos a médium, amivel adjuk.
Például én a zanzásított opuszok ellenérzésével vagyok. Viszont a hangoskönyvek ellen nem. Azt hiszem, az Idő-höz köthető. Amikor könyvet olvasunk, az privát és nyugalom. Lehetőleg nem screen. Papír. Nagyon finom. Nagyon … intim. Magamagunkhoz.
Egy teljesen tudatosan választott befogadói-content áramlási csatorna. Egy magán-terület. Nem mindenki engedheti meg magának – kivételes „luxus”. Merhogy mind ugrál a fejünkben a „felpörgött mókusok”, a túl sok információ, inger. Te mit gondolsz erről?
Gábor: Milyen jó szó is ez, „átlósan”. A legrövidebb úton át.
Aztán meg pásztázva, mint elektronsugár a régi képernyőn.
S a másik véglet a lehető leghosszabb út, előre, hátra, újra, mikor tudod, hogy ki se jössz soha belőle.
S igen, ha csak lehet, papír. Még a tudományos cikket is kinyomtatom, ha nem átlósan akarom olvasni. Noha Ildinek olvasok fel képernyőről interkontinentálisan, az kivétel, a helyzetnek megfelelő.
A könyv a mindig vágyott rév, rêve, egyedül magamban, vagy azzal, akivel magam vagyok. Lehetőleg eredetiben, ha eléggé értem a nyelvet.
Idővel kifejlődött élvezet a két nyelven olvasás, eredetiben és anyanyelven.
GE: Tisztázás végett, lehet hamarabb kellett volna, ha nem lennék ilyen szemérmes: ez a Magánterület statemantje. 2003.
Tehát 20 éve ebben gondolkodom: és, most, tényleg, föl kellene léptetni egy szintet koncepcióban: nem egyszemélyes. EZÉRT vannak a Guestek. Laurent Rochelle, Weber Kristóf. Te.
[exkluzív][guest] Weber Kristóf: A mű-ész nem művészeti kérdés — hanem hatalmi
És a Fiataloknak is: ez nem EGO-magánterület.
Persze, #vintage publikációkat nyomok fel, mert ezek a lapok-felületek mind behaltak és sehol nincs az identitásom: hogy honnan beszélek.
Hogy nem egy weirdo(csak 🙂 ), hanem látszom szakmailag is picit. Tehát: ebbe jönnek be a Fiatalok.
Miért ne lehetne ez egy communa? Lekerítve a Világról.
Lást statement. Ennyi a koncepció: ennyi elég (miközben semmim nincs ingóingatlan, csak az autóm, gyerekem. Adósságom se, soha, nemnemnemsoha, inkább éhezem.)
Gábor: De ma kalandoztam egyet a Magánterületen. Tetszett a Drót a versben, jobban értem most már, hogy miért háborított úgy fel az ausztrál tiltás.
Elgondolkodtató, hogy mekkorát nőtt a net és milyen hatásai vannak.
Szabadnak remélted, reméltük, de ma már csak szabadság-szigetek maradtak a befolyásolt óceánban.
Több a drót a netben vagy a net a Drót, a szavaiddal élve.
Jön a botok ideje, a netbotoké, lesz, mivel birkózzon a tudat.
GE: A Szabadság alap.
Vagy, milyen Élet ez annak, aki rabszolga? Nagy handicap. Elég így is, a traumáink.
Párkapcsolatok, szülők, ajvé. Barátok. Szövetségesek, akik hirtelen elárulnak. Akiket hirtelen elárultunk. Mélyen emberi. Nincsenek illúzióim.
Gábor: Ember kell hozzá. Nem minden könyvet ért bárki, sőt, állítólag egyre több a funkcionális analfabéta.
GE: Csak azt bírom olvasni, amivel rezonálok. Az Olvasóklubok kibannolnának, egyet se tudnék időre elolvasni.
Viszont olyan neveket fedeztem fel így, amik sehol nem voltak még ismertek vagy kánonban. Simán csak mert rezonál.
Ezt titokként kezelem magamban. Nem divatos: félművelt vagyok. Tessék. Vállalom. Egy félművelt Unikornis vagyok. :))))
Gábor: Ki nem az? Én negyedművelt se vagyok.
GE: Volt szánkózás?
Gábor: Volt hát, tegnap.
Lilivel és Cukorral, a hóemberrel. Gábor személyes képtárából.
Egyik kapcsolódási módunk Lilivel kicsi kora óta. Ezért is várja a havat.
Az úton túli szomszédnál van egy meredek oldal, ott ereszkedtünk. Dobtuk egymásra a havat, kacagtunk. Néha külön mentünk, néha együtt. Felborultunk, rám esett, s nem akart engedni, hogy felálljak.
Lili és a spontán terepírás. Balázsi Gábor fotója
Nekem meg nem volt erőm szabadulni, mert ugye, már súlyosabb, mint ötévesen volt, meg ugye, aki röhög, annak elmegy az ereje.
Szánkózás után elmentünk egy közeli erdőrészbe. Varázslatos volt a frissen behavazott erdő. Csodáltuk, ráztuk egymásra a havat a fákról.
Közben magyarul énekelt, amit már nem tett régóta.
Nagyon szép hangja van, s jó hallása, de sok éve már csak angolul énekel.
GE: Kérdezhetsz bármit. Legyen egy ilyen beszélgetés ez. Átgondoltam már – erre visz a folyó.
Gábor: Ilyesmin gondolkoztam én is. Amúgy ez már interjú. Vagy jobb.
GE: Örülök. Jobb.
Neked mi volt az első Olvasmányélményed? Hogyan bukkantál reá? Igazira értem, amikor szétdurran az agyad, akkora AHA-élmény, vagy intellektuális öröm.
Mi volt? Mikor? Milyen nyelven? – tessék megválaszolni interjúnak.
Gábor: Az első regényem a Rejtelmes Sziget volt, első osztályban. Nagyapámmal egyszerre olvastuk, emlékszem, meg kellett egyezzünk, hogy ki mikor olvas, mert néha egyszerre akartunk.
A nagyszülők, Balázsi Sándor (Tátá), Balázsi Anna (Mámá), Grád Erzsébet (Mama), Grád János (Tata) a kisfiú Balázsi Gáborral.
De ha nem gyerekes élményre gondolunk, akkor a Bűn és bűnhődés. Addig emlegette a romántanárnőm, Drăgan Mariana, hogy nekifogtam. Utána minden Dosztojevszkijt elolvastam, ami utamba került.
Közben gondolkodom, emlékszem vissza, hogy miért is volt nagy lépés a Bűn és bűnhődést olvasni. (Kilencedikes lehettem.) Talán azért, mert mély lelki síkra kerültek a kalandok.
Azelőtti könyvekben a külső események vitték a cselekményt, például Hugo, Twain, Jókai, mittudomén, amit a tinik olvasnak.
A Bűn és bűnhődésben viszont sokkal kevesebb történt kint, mint bent.
Magamba vittem a kérdéseket, átéltem a világgal súrlódó gondolat minden kínját.
GE: Mondok erre egy példát, hogy valami rezonál. Amikor a filológiára kerültem Kolozsvárra, azonnal érettségi után, éppen nagy ömlesztéssel jöttek a használt könyvadományok Gyergyószentmiklósra. Könyvtár és mindenféle hivatalok bajban voltak, nem volt hol tárolni.
Nem tudom ki: hazahoztak 1 dobozzal. Ez nagy kincs volt, ugyanis mi nagyon szemérmesek voltunk, semmit nem kértünk senkitől soha (segítséget se – ezt mai napig még tanulom, nem enged, nem enged), nem fogadtunk el, csak sokadrangú unszolásra.
Ritkán vonatoztam haza Kolozsvárról, 6-7 óra, 2-3 váltással, és szerettem is Kolozsvárott lötyögni a semmiben, tehát hazaérek és döbbenten nézem: WOW. Beleturkálok, és a sok sárgult között van egy pici, fura, fóliázott borítós:
Memória-part. Valami olyan szerzőnévvel, amelyről egyből megjegyeztem magamban:
na, ilyen stupid álnevet is csak az találhat ki, aki nem nagyon rejti véka alá.
Megjegyzem, abban az évben országos II. lettem a magyar „olimpiászon” Romániában a tantárgyversenyen, Helikon meg Látó különdíjakkal, tehát innen volt az önbizalmam.
Kinyitom. Egyből éreztem: ez az egy nekem van. Ezt az egyet elvittem magammal.
Rövidprózák voltak benne. Azonnal az ereimben éreztem, első mondattól. Ahogyan szólt, abból, hogy ugyanolyan fajta zakkant :)), mint én.
Az első irodalomelméleti dolgozatomba – Cs. Gyimesi Évának – egy esszét írtam, automatikus írásmóddal (Bréton-ék, ugye, 1920), és körömreégési technikával (as always: nagy feszültségi állapotban, kirobbanó flow). Persze, internet nem volt, semmi forrásanyag kézügyben, meg minekis, hiszen
végig „tudtam”: egy „noname” szerzőre bukkantam, aki nem mellesleg „kamu”.
De nem érdekelt, csak a rezonálás joy.
Egybeolvadtam az idézetekkel, amelyek telibetaláltak, ceruzával alá voltak húzva persze, széljegyzeteim voltak a legelső visszaútról:
egy térképem volt a Memória-partról.
Persze, forráshivatkozással dolgoztam. Intertext a Memória-parttal, átjárások, párbeszéddé. Ma is emlékszem CséGyé arcára, a dolgozatok kiértékelésekor – beadandó írásbeli volt. A nevemet mondta, és után sokáig nem mondott semmit, csak nézett.
Azt hittem: megbuktam, kicsaptak vagy valami nagy gáz van. Súlyos csönd volt.
Aztán azt mondta, a maga mélyre engedett hangú, halk módján:
egy jó megoldás ez a posztmodern négykezes. Vár a Láthatatlan Kollégiumba.
Mielőtt a következőre tért, mondta CséGyé, félmondatban – osztály felé fordulva – :
Kukorelly Endre kortárs, nagyon tehetséges magyarországi író, mostanában fedezik föl.
Ez nekem annyira szürreálisnak hatott, hogy nem is értettem hirtelen, hogy mi történt.
Elakadtam azon, hogy akkor a Kukorelly mégsem kamu.
1992-t írtunk.
Az ex-alias Kukorelly Endre angyali fénycsóvával. Fotó: Winter Zeev. GEmagánarchívum
Párhuzamos identitások
Gábor: Van egy érdekes részlet, azaz inkább egybeesés. 1992-ben tizenkettedikben megyei első lettem nemcsak fizika, de magyar „olimpiászon” is.
Balázsi Gábor szobatársaival (Ferenc, Mihai, Zsolt, Győrffy Gábor) a kolozsvári egyetem bentlakásában.
Úgyhogy mehettem volna magyar országosra, választanom kellett: fizika vagy magyar.
Ha magyar, akkor esetleg szemtanúja lehettem volna, hogy viszed el a pálmát.
Nade fizika egyetemre készültem, így arra mentem tovább. Magyarra pedig ment Péter Mesi mert ő úgyis arra készült, és ketten voltunk megyei elsők.
[Szerk. megj.: Rostás-Péter Emese, a Művelődés folyóirat szerkesztője: a legjobb kultúr-szerkesztő akivel az Erdélyi Krónikánál (2000 eleje) napisajtóban dolgozhattam. GE].
GE: Apámmal: úgy olvastam a könyveket, ahogy Te Nagytatáddal.
az együtt olvasásom Apámmal volt nekem az érzelmi biztonság.
Hajlok arra: inkább traumáink vannak, mintsem mental health diagnózisaink. Csak traumák, és ahogy dolgoznak bennünk. És a tüneteket nevezgetjük el mindenféle (betű)szavakkal: legyen megfoghatóbb a dilemmánk. Ez nekem teljesen logikus. (Nyomokban Feldmár parafr.: attól, hogy van egy szó, még nem biztos, hogy amit jelöl létezik is, +Máté Gábor.)
Van róla fogalmam, ahogy egy 4-15 éves gyereknek minden szétesik egy diszfunkcionális családban.
Ám a gond az, hogy sokkal rosszabb helyzetben vannak nagyon sokan.
A családon belüli erőszak, a fizikai is, nagyon sokakat nagyon keményen érint (kulturálisan is: alkoholizmus mint népbetegség Székelyföldön).
Én a saját tapasztalatommal, amit újságíróként és a több városban éléssel látok:
biztosan tudom, mély együttérzéssel, hogy nagyon súlyos a helyzet,
én igazán nem elégedetlenkedhetem.
Amit Apám olvasott a konyhában, letette mikor elment lefeküdni, láttam a csíkot kialudni az ajtó alatt, és akkor azt én éjjel kimentem és olvastam reggelig a cigettaszagban, amit hagyott a picuri, keskeny tömbház konyhában: Sylvia Plath Üvegbura, Oriana Falacci Ha meghal a Nap – hoppá, két újságírónő… hm -, Charrière: Pillangó, H.G. Wells-ek, de Cronin Réztábla a kapu alatt, Forsyte-Saga sorozatok. Majd Lágerszótár – ezt 11-12 évesen.
Utóbbi miatt pszichoszomatikusan képtelen vagyok németül megtanulni, illetve szóba se jöhet, mert fölmegy a pulzusom a német hallatán és szédülök és izzadok, és sírás fojtogat.
Apropó, ma szinkronicitások halomban: épp ma az Anyuról szóló, 17 évesen írt szövegem jelent meg napiversnek Magyarország leXigorúbb kortárs irodalmi antológiájában. Döbbenet, nem?
Ha a Szinkronicitás velem, ki ellenem? :)))
Sokszor reggel 5-kor feküdtem, és sokszor teniszedzések is délutánonként még. És miután Apám észrevette, hogy nem ugyanoda teszem vissza az ezüst cigarettapapírt, ahol abbahagyta, hirtelen megértette, mi folyik.
És onnantól úgy válogatta az olvasnivalóit. Villont olvashattam, Faludy átköltésben: de ezt már egy kis füzetből, ahová ő írta át a gyöngybetűivel fiatal korában. Ez a füzet most is itt van velem, a több tucatnyi költözésem ellenére.
Villon. Faludy. Apám keze. Baloldalt a saját kommentárja az Élményéhez. „Ez nem vattába csomagolt, pirosmasnis, kölnivizes líra, ez az igazi kemény, közömbös, érzéketlen, durva, de néha szép valami – Az élet!” A borítón annyi: Ő. RIP Gergely László-Attila (1939.08.02. Gönyü, Magyarország -1997.12.19. Gyergyószentmiklós). Elhunyt rákban.
Tanultam is tőle, hatott rám, örökre megérintett.
Egy könyvbemutatón ismertem meg, s csak utólag fogtam fel, hogy mit is jelent, hogy magyarul dedikált nekem.
Kép Gábortól, via New York.
Kicsit rákattantam erre a témára, elnézést. Talán azért is, mert a volt romántanárnőm is most adott egy könyvet, Viktor E. Frankl Omul în căutarea sensului vieții.
GE:
Igen, Lustig. A borító is ez volt, ez a kiadás.
Most is visszaröpít egy pillantásra a földszinti tömbházlakásunk keskeny, éjszakai konyhájába.
Voltál pionír? Csoportparancsnok? Egység?
Gábor: Voltam, hát! Azt hiszem, egység, olyan kék zsinórral. A legrosszabbak a pionír gyűlések voltak. De jól lehetett képzelegni közben.
Amúgy rühellek minden egyenruhát, legyen az rendőr, katona, iskolás. Utálom.
GE: Én szerettem. Nemigen voltak jó ruháink. Az egyenruha elegáns volt nekem.
Érdekes szimmetria: én is voltam parancsnok, égszínkék zsinórral, egységparancsnok helyettes. Olyan szép selymes-égszínkék volt! – mikor mondták nekem, hogy jövőre megkapod a sötétkéket, felléptetnek, mondtam, hogy nane, inkább maradok helyettes még, megpályázom előre.
Végül semmi nem lettem, de nem emlékszem, hogyan: teniszeztem, országos második lettem junior teniszversenyen is (Arad, döntő: megrepedt Reghin fa-ütővel: utólag az én eredményem miatt kapott extra büdzsét a gyergyói Sportiskola, és mindenki, új, Pancho Segura teniszütőt) – elsodortak a turnék, utazások.
Nővérem, Feritata, Kercsó Ferenc gyergyói szabó, Jucimama, Varga Juliánna székelyhídi mosónő, és GE. Édesapám fényképe. Kapcsolódó történet itt.
Nővérem volt a parancsnok akkor, a gyergyói 2-es iskolában – ma Kós Károly. Sosem gyűlésezett velem, nem parancsnokolt, de én szerettem volna, ha igen, ha szervez, rendszerez, tanít. Ha beszélget velem sokat, ha csinálunk valamit együtt. Sohsem állt ez még így össze, de ezért. Imádtam a nővéremet – ma is. Karakán, határozott, bátor, és brutál-kíméletlen direkt. Néha rövidzárlatosan elkatapultálok mellőle emiatt. Tanulságok.
Avatjuk a pionírokat. B-j.: Gergely Edit csoportparancsnok (piros zsinór), Libiczei Mária-Magdolna, Kádár Enikő, Bíró Annamária csoportparancsnok. GEmagánarchívum
Salamon Ilona volt az egységoktató parancsnok elvtársnő – a fantasztikus orosztanárnőm, aki miatt magyar-oroszra akartam felvételizni eredetileg, és, persze, érettségi is flottul ment, és majd a görögöt is ezért mertem fölvenni az Erasmus alatt Thesszaloníkiben.
De, mondom, közben megtaláltam egy régi interjúdat, ahol beszélsz Liliről. Z. se Gyergyóban, Kolozsváron született, Farkas névnapon.
Általában sötét, de néha csillagfénybe kerül:
a szavak is zene, ha jól rakódnak össze
Gábor: Jé, miket találsz! És ha Kolozsvár, adja magát a konnotáció, hogy Farkas-utca. Julianna (Lili) Houstonban, Texas államban született, 2011 májusában. Z.-nél 3 évvel fiatalabb, most kilencedikes.
GE: Hallgatom a Z. zenéit is, mutogat belőle időnként, és rákattanok: #musicHeals – ezt egyébként úgy működtetem én a Magánterületen, úgy szerkesztek: ha előbb legörgetsz és elindítod a zenét, utána föl a szöveget olvasni, akkor tkp. Fond Musical. Zenei háttérként lejátszható, míg olvasol. Assortiment.
De nem kötelező persze. Lenyomtatni is működik. Némely tartalomnál, vagy hangulatban, engem is zavar, és jobb utána csak, közben meg a csönd.
Van olyan tehetségkutatós dal/előadó, ami úgy nagyon eltalált?
Lehet amerikai/bármilyen. Nem jut eszembe a szó most… olyan, amikor még a versenyző nyers önmaga (szinte : ), tehát tudjuk jól, van ott egy beléptető szűrő, na de: első. Nekem ez.
Minden rezonál benne. A mikrofon-ellentartásra van több trükk is, amit a verses felolvasásokkor 10 éven át kikísérleteztem hahha, lenne, amiről Bellával beszélnünk. 🙂
Minékünk közben 6-tól program: meghívott Z. a koncertjükre: ő most basserol ebben a gangben, és ha jól értettem saját számuk van.
Gábor: Ami a zenét illeti, most ősszel szembejött és megfogott egy addig soha nem hallott szám, Calogero: Voler de nuit, úgy, a klippel együtt. A hatására nekifogtam, s elolvastam Antoine de Saint-Exupéry Vol de nuit-jét két nyelven. Csak eredetiben nem ment volna, ahhoz túl költőien nehéz.
De a Laurent–interjút simán olvastam s értettem, aminek örültem. Sokféle zenét szeretek, komolyzene, népzene, mind jöhet. Pásztorfurulyából népzenét is kicsalok, ha kell.
Balázsi Gábor, és a pásztorfurulya. Kép: magánarchívumából
Egyébként kedvenc zenészem Jan Garbarek, a Red Wind című száma én vagyok.
GE: Én jazzes vagyok. De, jesszus, nyolcadszorra hallgatom, mit zenéltek ezek a fiúk ma este! Egek, átléptek egy másik dimenzióba.
A közönség az se tudta mi érte. Még nevet se adtak maguknak, a számok címét se mondták be, csak zenélnek. Őrültek hahha. Tisztaszemű őrültek. Érzed az energiájukat (tudomtudom, elfogultvagyok)? Potenciáljukat.
Másképpen vannak bedrótozva. Na, Nekik kell a Jobb Világ.
#terepesszé Amikor a tinimetál szembenéz a székelyföldi zenei hagyománnyal
Fogalmuk nincs, mit is csináltak. Mekkorát! Csak zenéltek.
Z. születés éve és hányadikban jár nem egyenesen arányos a Lilijével amúgy. Most X.-es, mert október végi, tehát egy év startból oda. És, mivel kiderült, hogy prima vista olvas folyékonyan – véletlenül derült ki – 4,5 évesen: én ezért nem adtam iskolába.
Mentünk havat hányni, kis bérelt villám volt, panoráma ablak, napozós tető, háttérben ugráltak a mókusok.
Hóhányók, Kormi. GEfotó, magánarchívum.
Vágtuk a fát a pincében, élveztük a szép Életet – free+lance :): magam osztottam be az időt, az óvoda akkor még nem volt kötelező Romániában. Olykor az irodám egy kis ékszer-wellness volt. Chill.
Home office: T. Hannácska, Z., Boros Veronika. GE-fotó. MagánarchívumGE
Tehát 7 évesen adtam rendszerbe/romániai közoktatás (nem részletezem. tudod.), 20 évesen fog érettségizni. 1400 grammal született. 6 hétig kórházban voltunk. Napi 15 percet láthattam. A történet elejét nem mondom.
De, annyit igen: nyomokban van köze hozzá, hogy
a Magánterület Fémicide-tribute-ban üzemel. Felhajtóerőkkel. Irodalmi szálon egyrész, másrészt a digitális erőszak sorozatban is – illetve én szakmailag gyakorlatban is keresem, kommunikáció-HR-ben hol tudok kapcsolódni gyógyuló- vagy kríziskezelő közösségekhez.
A tutti marketing-recept: végy egy kisgyereket, vagy egy nőt, vagy egy cicát. Up(u)szi, ez műXik! :D. / Z., Nermál, GE. Geszelfi – magánarchívum.
Gábor: Meghallgattam. Valami kozmikus van a zenéjükben talán.
Egy bolygó, ami saját törvényei szerint repül a naprendszerek között. Általában sötét, de néha csillagfénybe kerül. S magához ragad más, útjába eső, kisebb égitesteket.
GE: Képzeld, hahha, ezt el kell meséljem: az este 12 előtt (akkor van a hazatérés limit uis. a szerződés szerint) hazajön Z., hátán a gitár, fején a füles. Kóválygós a flútól. – Nem ittak semmi, csak kiventilláltak együtt, after. – Belépik, és szól hangosan nálam benn az esti koncertfelvétel – ami kitéve estétől, da C al F megy körbe.
Leveszi a fülest, mert fény jelenik meg a szemében, tágra nyílik, öröm, érdeklődés, meglepetés (tudod, hogy „wow, Anya mit hallgat”): azt mondja „Ez Death!” Mire én, döbbenten, majd küszködve a kirobbanó nevetéssel: „Z., ezek TI VAGYTOK!”.
Charles Michael Schuldiner 1967. május 13. – 2001. december 13. [RIP]
Amerikai gitáros, énekes, dalszerző, szövegíró, a Death zenekar frontembere. A death-metál atyja.
Gábor: Érdekes, hogy a zenében hallod a szavakat. Én pont fordítva vagyok, ha zene megy, nem hallok semmi szót.
A zene minden, szavak nélkül. Sőt, a szavak is zene, ha jól rakódnak össze.
Van úgy, hogy ülök vendéglőben, mindenki társalog, s én egy szót se értek az egészből, ha a háttérben olyan zene megy.
Egyébként most értem haza. Írtam, cikket angolul. Van egy csomó munkánk, amit meg kéne írni. De ez a legizgalmasabb, öt éven át dolgozott rajta egy tehetséges lengyel posztdok.
Más talán menesztette volna, én hagytam. S rengeteget tanultunk így a sejtekben zajló életfolyamatokról.
GE: Nemigen hazudhatok magamnak optimizmust. Csak Reményt: a kutatásban. A Gyerekeink tiszta szemében, akik nálunk méltóbb Életet kaphatnak – matematikailag.
Úgy értem: gazdaságfilozófia. Javak fölhalmozásának igaz helyzete. A feltétel nélküli alapjövedelem kivitelezésének reális lehetősége. Világszinten mérve, adott egzisztenciális paraméterek. Tehát a Remény. Éltet. Egybetart. Hogy #vanvigasz.
A Remény maga a #vanvigasz.
És addig is, feladat: érzelmi biztonságot kell adnunk a gyerekeinknek, és Nékünk is egyben kell maradnunk, amíg kitalálják a Szebb, Jobb Világot. Mi már nem érjük meg, persze. De addig is: Emberi Méltóság, az abszolút imperatívusz. Nemde?
Gábor: A Folyamat, igen! Engedem, hogy vigyen, természetes közegem.
Ha tudnék, mindig csak úsznék. Minek gyalog járni?
Jaj, egyik kedvenc Feldmár gondolatom, hogy kétféle idő van. Kronosz és Kairosz. Az egyik külső, a másik belső idő.
GE: Nagyon szép ez az interjú-vagy-jobb. Köszönöm. Még a munkádról kell mesélned picit. Mi foglalkoztat?
Gábor: Mitől él valaki, valami? A halál egy pillanat műve lehet, ugyanaz az anyag ott van tovább, csak már nem él. Vagy mégis él valamennyire? Mint teljes ember, nem él, de sok sejtje létezik tovább úgy, mintha semmi se történt volna.
Fordítva is igaz: míg élünk, sejtjeink tömegesen halnak meg. Tehát mást jelent az élet különböző szinteken.
Ebből kiindulva már jobban érthető a rák például. Mert azt a sejtek beteges önfejűsége okozza.
Mitől függ a sejtek viselkedése? A bennük lévő genetikai anyagtól, génektől.
De nem csak. Minden sejtünkben ugyanazok a gének vannak, mégis van bőrsejt, májsejt, idegsejt… Hogyan?
Mi géneket rakunk össze különböző módon és illesztünk be sejtekbe, hogy ezt megértsük. Ez a szintetikus biológia.
Kérdezz rá ezek közül bármire, igyekszem válaszolni.
2025 december 7-én a Stony Díjak ünnepélyén Balázsi Gábor átvette az egyetem elnökétől a New York Állami Egyetem (SUNY) Kancellári Díját a Tudományos és Kreatív Tevékenységek Kiválósága kategóriában. Képforrás
GE: Huha, koncentrált, kérdezek is: filozofikusnk tűnik, ahogy megfogalmazod, de, tudom, kemény sejtbiológia van mögötte.
Kezdjük kulcsszavak szerint, és lesz vagy tíz, amit nem bocsátanék meg magamnak 🙂 ha kihagynánk ebből a beszélgetésből:
Élet és halál – hol a határ?
GE: Amikor valaki meghal, hajlamosak vagyunk ezt egy éles pillanatként elképzelni, mintha egy kapcsolót lekapcsolnánk. Közben tudjuk, hogy a testben még hosszú ideig zajlanak biológiai folyamatok, sejtek működnek tovább.
Mitől él valaki biológiai értelemben, és van-e ennek egyáltalán egyértelmű határa?
Gábor: A NASA alapján, de kissé a magam szájíze szerint is,
az a valamelyest körülhatárolható, önmagát fenntartó anyagi egység él, ami anyagfelvételre- és leadásra, valamint más hasonló egységekkel populációt alkotva darwini evolúcióra képes.
Sejthalál mint az élet része
GE: Közben, mint mondod, az is igaz, hogy miközben élünk, a testünkben sejtek milliói pusztulnak el nap mint nap, anélkül hogy ezt összeomlásként érzékelnénk. Hogyan lehetséges, hogy az élet fennmaradásához tömeges sejthalálra van szükség?
Gábor: Az élő szervezet állandósága nem abból jön, hogy változatlanul megmarad benne minden.
Inkább olyan az élő test, mint egy többé-kevésbé egyenletes vízsugár, ami a rábámuló szem számára állandónak tűnhet, de valójában folyamatosan új vízadagok táplálják fentről, míg ezeknek megfelelő vízadagok távoznak belőle alul.
Ugyanígy a testünk is az állandóan születő és elhaló sejtek egyenlege. De ugyanaz igaz egy más szinten, a sejtek mikroszkópikus világában is.
A sejtek szintén állandóan vesznek fel és adnak le anyagot, tehát folyamatosan kicserélődnek bennük az atomok, molekulák.
Ilyen szempontból az élőlényekkel rokon élettelen jelenségek például a tűz, a vízesés, a forgószél,
de működés közben a tévé, rádió, számítógép, gépkocsi is.
Ezeket is állandó anyagfelvétel -és leadás “élteti”.
Egy egyetemi tankönyv újabb kiadásában, aminek idén társszerzője leszek, meghajtott rendszereknek hívjuk az élőlényeket és a velük rokon élettelen jelenségeket – amikből sokkal több van, mint gondolnánk.
Nem az élet csoda, – mert az adott körülmények közt elkerülhetetlen szükségszerűség – hanem az, amivé a kezdeti egyszerű életformákat alakította négymilliárd év alatt az evolúció.
Visszatérve a kérdésre,
ha nem lenne tömeges sejthalál testünkszerte, akkor jobb esetben is fékezhetetelenül növekedve óriásokká duzzadánk – de mivel szöveteink sejtszületés-halál egyensúlyai különböznek, valójában megfulladnánk az aránytalanul megnövő bőrünkben és a belsőnk minden üregét bélelő hámszövetekben, amikben leggyorsabb a sejtek kicserélődése.
De a sejtek maguk is óriásira duzzadva elpusztulnának, ha nem tudnának megszabadulni az elégetett anyagtól, például széndioxid formájában.
A sejteink szintjéről nézve az életet, rájöhetünk, hogy bizonyos szempontból négymilliárd évesek vagyunk, ennyi ideje élünk, amint azt kifejtettem ezelőtt három évvel a Korunk számára.
Érdekes érzés visszanézni, átgondolni életünk folytonosságát ebben a kozmikus időtartamban, s rájönni, hogy
az emberi élet egyik értelme az lehet, hogy egy maroknyi élő anyag egy szemvillanásra egyedi, megismételhetlen tudatra ébredjen
és felismerje, megcsodálja a saját kozmikus történetét, élettelen világbeli származását, mielőtt ugyanez a tudat végleg elenyészik – de az élet él tovább.
Carl Sagan szavaival élve, “csillagpor vagyunk”.
A sejtek „önfejűsége” és a rák
GE: A rákot gyakran úgy képzeljük el, mint egy kívülről jövő támadást, miközben te úgy fogalmaztál: inkább a sejtek beteges önfejűségéről van szó.
Gábor: Pontosan.
A rák lényege, hogy a test valamelyik szövetében a sejtek a kellőnél fokozottabb mértékben születnek, vagy elégtelen mértékben halnak meg. Így felbomlik az egyensúly, s a felgyülemlő sejtek daganatot képeznek.
Ebből még nem feltétlen lesz rák, mert a jóindulatú daganatok és más elváltozások is ilyen alapúak, csak nekik egy idő után megáll a növekedésük.
Ha viszont nem ez történik, akkor a megfékezhetetlenül szaporodó sejttömeg rosszindulatú daganatot, azaz rákot képez, ami idővel a szervezetre egyre károsabb és veszélyesebb lesz, pédául ha a rákos sejtek elvándorolnak és más szövetekben is korlát nélkül szaporodni kezdenek.
2016. március 25. Balázsi Gábor Képforrás
GE: Mit jelent pontosan ez az “önfejűség”, és hol romlik el a sejtek közötti együttműködés?
Gábor: A sejtek kiegyensúlyozott születése és halála más sejtekkel, többek közt immunsejtekkel való, nagyon bonyolult és sokrétű, máig se teljesen értett kölcsönhatások eredménye.
Olyan, mint egy közösség, ami döntést hoz, hogy meghaljon-e egy adott meghibásodott (pl. gátlástalan szaporodásra képes) sejt vagy ne, meg hogy szülessen-e új sejt, vagy ne.
Ebben a döntésben az érintett sejt is részt vehet, és ha például a döntés: halál, akkor a sejt vagy öngyilkos lesz (ennek egyik formája az ún. programozott sejthalál vagy apoptózis), vagy pedig jönnek az immunsejtek és kivégzik.
Meg a környezet is morzsol le sejteket.
Egyes szövetek, például a bőr esetén a környezet viszontagságai folytonos sejthalált és sejtszületést követelnek, így
például a felnőtt ember bőre kb. havonta kicserélődik.
Baj akkor lesz, ha egy vagy több sejt nem engedelmeskedik, nem követi a döntést, hogy öngyilkos legyen, vagy hogy az immunsejtek “markába” adja magát, vagy nem vár az utasításra, mielőtt osztódni kezd.
Ezekből az “önfejű” sejtekből és leszármazottjaikból képződik a daganat.
rák: Engedetlenség vagy félreértés?
GE: Ha így nézzük, a rákos sejt nem feltétlenül „rossz”, inkább mintha nem venné figyelembe a közösség szabályait.
Gábor: Ilyesmi. A saját belső szabályai úgy változnak meg, hogy a sejtközösség szabályait mellőzze, kikerülje.
Vagy a sejtközösség nem képes megfelelő döntésre.
GE: A rák inkább “engedetlenség”, vagy inkább egy “félrecsúszott biológiai kommunikáció” eredménye?
Lehet bármelyik. A kettő összefügg. A hibás kimenetel lehet a sejt vétke, lehet a kommunikáció hibája, vagy a kettő keveréke.
Ugyanazok a gének, mégis más sejtek
GE: Az egyik legmeglepőbb állítás az, hogy minden sejtünkben ugyanaz a genetikai állomány van, mégis egészen másképp viselkedik egy bőrsejt, egy májsejt vagy egy idegsejt.
Mi dönti el, hogy egy sejt melyik „szerepet” veszi fel, ha a gének ugyanazok?
Balázsi Gábor a Stony Brook Cancer Center honlapján.
Gábor: A döntő tényező a gének aktivitása, azaz, hogy mennyi fehérjét állít elő egy gén kódja alapján a sejt.
A kb. húszezer génünk mindegyike legalább egy fehérjét “kódol”. Ezeknek a különféle fehérjéknek a mennyisége és minősége határozza meg, hogy milyen lesz a sejt.
Meglepő módon, a DNS-ünk kevesebb, mint 2 százaléka ilyen fehérjekódoló gén. A fennmaradó 98 százalék pedig igazgatja, szabályozza (a hozzá kötődő szabályozófehérjék segítségével), hogy milyen hozammal termelődjön minden egyes génről a fehérje.
Különböző szövetekben másként kötődnek a szabályozófehérjék a DNS mentén, így a termelődő fehérjék mennyiségei, s ezáltal a sejtek kinézete és viselkedése is nagymértékben különbözik szövetről szövetre.
Katt a Balázsi Gábor-dokumentumokra.
Parancs vagy lehetőség?
GE: Ez alapján úgy tűnik, hogy a gének nem egyszerű utasítások, hanem inkább lehetőségek, amelyek közül a sejt „választ”.
Gábor: Igen, így van, a sejt egy élő automata, ami saját összetétele és a környezetének jelei alapján, a belsejében és felszínén elhelyezkedő fehérjék segítségével képes döntéseket hozni és magát más sejtekkel összehangoltan kormányozni.
GE: Mondhatjuk-e azt, hogy a gének inkább lehetőségeket kínálnak, mintsem parancsokat adnak?
Kétféle gén van. A legtöbb gén csak lehetőséget kínál. Viszont
a szabályozófehérjék (és az őket kódoló gének) “parancsolnak” egymásnak és a többi génnek, a sejt belső állapota és más sejtek jelei alapján.
Szintetikus biológia – mit csináltok valójában?
GE: A szintetikus biológia sokak fejében félelmetes, mesterséges beavatkozásként él, miközben te arról beszélsz, hogy géneket rakunk össze különböző módon, hogy megértsük a sejtek működését.
Gábor: Nemcsak a sejtek megértését segíti a szintetikus biológia, hanem elkerülhetetlen lesz, ha meg akarunk birkózni a bolygónkszerte jelentkező és egyre növekvő környezetvédelmi, ipari, élelmiszer- és ivóvízbiztosítási, valamint orvosi problémákkal.
Genetikailag módosított, szintetikus, megtervezett génrendszerekkel ellátott baktériumok, gombák, embersejtek, állatok, növények kihúzhatnak sokféle pácból, amibe az emberiség belevitte magát. Nincs ebben semmi félelmetes.
A háziasított állatok, nemesített növények génjeit is megváltoztatta az ember a maga hasznára, mégse akar senki teosinte-t szedni kukorica helyett, vagy vadalmát enni inkább, mint jonatánt.
S míg a világ egyes részei kétkednek, haboznak, addig Kína pl. előretör ezen a területen.
Persze, ezt a fejlődő technológiát is ugyanúgy lehet jóra vagy rosszra fordítani, mint bármely másikat.
GE: Mennyire hasonlít ez egy mérnöki munkára, és hol ütközik bele az élő rendszerek kiszámíthatatlanságába?
Gábor: Milyen jó kérdés!
Az élettelen világot sikeresen átalakító tapasztalattal, mérnöki feladatként áll hozzá az ember, másként hogyan is állhatna?
Így biztos a sikertelenség.
Rengeteget buktunk, s rengeteget tanultunk már az eddigi próbálkozásaink során is.
Például, hogy más megtervezett eszközeink nem szaporodnak, lényegesen nem különböznek egymástól és nem változnak meg többé-kevésbé kiszámíthatatlanul evolúció révén.
A génszerkesztményekkel ellátott, megtervezett sejtek viszont mindezt megteszik, sok egyéb mérnökbosszantó sajátosság mellett.
Határok és felelősség
GE: Amikor már nemcsak megfigyelünk, hanem aktívan be is avatkozunk, óhatatlanul felmerülnek etikai kérdések.
Hol látod a határt a megértés és a túlzott beavatkozás között a szintetikus biológiában?
Gábor: Ami a laboratóriumban végzett kutatást illeti,
a szintetikus biológia kísérletek is ugyanolyan biztonsági feltételek mellett zajlanak, mint bármi más kutatás.
Amikor alkalmazásra kerül a sor, csak az a túlzott, ami ártalmas az ember és a környezete számára. Vagy pontosabban, aminek ártalmai felülmúlják a hasznosságát.
Ezt persze, rövid- és hosszú távon kell vizsgálni, s a jövőt bajos előre megjósolni, ezért kell bizonyos fokú óvatosság.
De vannak biztonsági módszerek, amiket a terület maga fejlesztett ki (pl. a “kill switch”).
A kutatásnak gátakat szabni puszta félelemből vagy vallási okokból nemcsak értelmetlen, de önpusztító is lehet, kiiktatva a ránk leselkedő veszélyek egyik fontos elhárítási módját.
Újraprogramozható élet?
GE: Ha a sejtek működése valóban „programozható”, az alapjaiban változtatja meg azt, ahogyan a betegségekről vagy akár az öregedésről gondolkodunk.
Elképzelhető-e, hogy a jövőben nem betegségeket gyógyítunk, hanem sejtszinten újraprogramozunk?
Az újraprogramozás nemcsak elképzelhető, de remélhető is.
És éppen ezáltal tudunk majd hatékonyabban gyógyítani.
A génterápia nagy jövő elé néz, s ennek egy magasabbfokú változata lehet majd a több génből álló, beültetés után is irányítható genetikai szerkesztményekkel való kezelés, ami már szintetikus biológia.
Az egyetem kabalájával, 2025 decemberében. Balázsi Gábor képtárából
Amit még nem tudunk jól megkérdezni
GE: A tudomány gyakran nemcsak válaszokat ad, hanem új kérdéseket is teremt. Van olyan kérdés az élet, a halál vagy a rák kapcsán, amit ma még nem is tudunk igazán jól feltenni?
Gábor: Sokkal több a kérdés, mint a felelet, s ez így is marad. Vagyis minden felelet több kérdést szül, megnyit, olyan ez, mint a lernai hidra.
Krasznahorkait idézve, csak a kérdés lehet tökéletes, a felelet sosem.
Mondjak példákat?
Már az is megválaszolatlan, hogy hogyan alakul ki élet az élettelen anyag áramlásaiból, amik bolygónk és más bolygók kezdeti állapotát jellemezték.
Dr. Balázsi Gábor: „Meghajtott rendszereknek hívjuk az élőlényeket és a velük rokon élettelen jelenségeket – amikből sokkal több van, mint gondolnánk”. / Fotó: 2025 december
Személyes nézőpont
GE: Kutatóként nap mint nap az élet legalapvetőbb folyamataival foglalkozol. Inkább optimista vagy inkább óvatos vagy, amikor a biológia jövőjére gondolsz – és miért?
Gábor: A biológia jövője nem érdekel. Az emberiségé és bolygónké annál inkább, mint ahogy érdekel a múltja is. Alapvetően optimista beállítottságú vagyok, de óvatosan és tettrekészen. 😊
A kihívások óriásiak, és mégis mostanában mintha visszafelé haladna az emberiség egy önző, buta sötétség felé.
Viszont hosszabb távon visszanézve, biztatónak tűnik az irány
– az emberiség nagy magáraébredéseinek, de nagy bukásainak is köszönhetően legalább egy (magánterületi?) részünk tudja, hogy
vannak emberi jogaink, vannak következményei az embertársainkhoz és környezetünkhöz való hozzáállásunknak
és ennélfogva vannak felelősségeink is.
GE: És van olyasmi, ami úgy foglalkoztat, hogy nem a szakmáddal kapcsolatos, vagy, akár, úgy, nem is érint közvetlenül?
Gábor: Ha azt kérded, mi foglalkoztat, akkor ezt még meg kell említsem.
Bucsa* után nem tudtam aludni, reggelre ki kellett ezt írjam magamból.
Néha van ilyen.
Balázsi Gábor:
Bucsa
Hullák az utcán, hetekig…
Máshol a búzát most vetik.
Egy-egy szem mintha szólana:
Sarjad a jelen alkonya.
Tömegsírból egy kéz kinyúl,
Halkat pendül egy égi húr.
S mint vezényszóra, esni kezd:
Sortűzben edzik az ereszt.
Ukrajna teste lángban áll,
Sürgölődik a vak halál:
Ezer ártatlant nyársal át,
Zsarnok várja a vacsorát.
Jóllakott. Böffent nagyokat,
Fogához gondolat tapad.
Acélkemény fészkében ül.
Ki beszél itt még emberül?
GE: Huha. Amikor ezt mondod, érzem, hogy itt most nem egy kutató beszél, hanem egy ember, akinek valami átlépte az alvásküszöbét. Nem elemzést hozol, hanem egy szöveget, amit ki kellett írnod magadból.
Szerzőként ismerem ezt az állapotot: amikor nem a forma keres minket, hanem mi menekülünk bele a formába, mert másképp nem bírjuk el.
[Megj.szerk.: Ezt a verset eredetileg el lehetett volna tenni a VendéXoba rovatba is. De végül itt marad.
Mert nem vendégszöveg: szervesen hozzátartozik ahhoz a kérdéshez, amiről beszéltünk – hogy mit jelent élni, embernek maradni, amikor a biológia, a történelem és az erkölcs egyszerre omlik egymásba.
*Bucsa neve a legtöbbek számára egy háborús helyszín lett: egy város, ahol a visszavonuló csapatok után tömegsírok, utcán heverő holttestek, civil áldozatok maradtak.
Nem egyedi tragédia, mégis jelkép lett – annak a pontnak a neve, ahol a nyelv rendszerint elakad. Vagy, épphogy: gyógyít. GE]
Nosce te ipsum, ez alap
Gábor: Napközben elolvastam a Weber Kristóf interjút. Nagyon sokoldalú, nagytudású ember, tisztelem mindenért. De a véleményünk nem találna.
Nagy híve vagyok az individualizmusnak, lehet, hogy nem úgy, ahogy ő érti**, hanem, hogy mindenki meg kéne találja és ki kéne fejezze magát, mint az átlagtól eltérő egyéniség.
Nosce te ipsum, ez alap, aztán Sartre, dönts, válaszd meg újra és újra az embert, önmagadban, mert ezt teheted.
Descartes, semmi nincs eleve, de ha ezt elgondolom, és kételkedem, gondolkodom, akkor vagyok, én.
Szóval én inkább menteném meg az indivíduumot a mai vagy mindenkori beolvasztástól, a közösségben alkotástól.
Talán erre hivatott a Magánterület is, menedéket ad az önmagukat keresőknek.
Weber Kristóf reagálása a Gábor véleményére itt olvasható.
GE: A kíváncsiság dolgozik: vajon milyenek a NewYork-i karácsonyok? Mit esznek pontosan? Van valami recepted, mit szeretsz? Furcsaságok a szokásban – érdekességek.
Gábor: New Yorkban nem igazán tudom, mi zajlik az amerikai otthonokban, ilyenkor mindenki behúzódik. Én is.
Ildivel. – BTW: Bús Ildi sajtós kolléganő, emberjogi aktivista munkája a Balázsi Gábor Wikipédia-szócikk: születésnapi ajándékként. Fotó: Gábor magánarchívuma
Egyedül leszek, azaz Ildivel néha online estig, akkor jön majd Lili, várom nagyon. Addig kéne takarítsak, készüljek. Mondjuk, nem kért különleges ajándékot, azt mondta, hogy adjak pénzt.
Ami az ételt illeti, néha sütök kacsát, de az idén megyek el, így csak hal lesz, lazac, valami körítéssel.
Édesség pedig pekándiós pite meg talán macarons, parce qu’on les aime, tous les deux.
GE: Itt elkészült a töltöttkáposztám (kuktában, nem fúziós lett, hanem egész jó: – „szinte mint a vendéglőben” szokta mondani Z., mikor ízlik valamim :))) Eszegettünk az este.
Parfümöt kért – holnap fogja megvenni, a keretet egyeztetjük (nyílt egy igazi haute-niche parfumérie, nem csak ilyen déemm – világváros lettünk hihhaha, mondjuk Chanel 5 nem hiszem hogy van. Mármint, meglepődnék. Jó, hogy Ildi ott van online.
Ildivel. Offline Brassó, 2026. Gábor és Ildi magánarchívuma
Gábor: De jó, örültem a beszámolódnak, híreidnek! Hozzám este 10-kor jött Lili, ami jó, mert tudtam kicsit rendezgetni, takarítani. Szerencsére az ételt nem tettem oda, mert kijelentette, hogy most nem akar enni.
Így Ildi online jelenlétében ajándékot nyitottunk, majd elkocsiztunk karácsonyi fényeket nézni, elég pazar tud lenni a környékbeli házakon. Engedtem, hogy vezessen, el is tévedtünk a sötétben, s meg se mertem keresni az irányt, mert figyeltem rá. Aztán valahogy hazajutottunk, éjjel 2 után aludt el.
GE: NoChanel :))) Armani, oui. :)) No de, EZ érdekes, nem is láttam ilyet még! Gratula!
Nagyon szimpi, ahogy közel engeded magadhoz a diákokat. Nyilván, Km-ről érződik rólad, hogy nyitva a szívedlelked.
Ildi. Gábor. Sepsi hó, 2026.
Gábor: Csak így tudok létezni egy ideje. Itt van a komfort.
Amellett nincs rangsor. Csak emberek vannak.
Ha nem is mondta Napóleon, azért igaz, hogy minden katona a zsákjában hordja a marsallbotot.
New York-Sepsiszentgyörgy, 2025. december 11.-2026.január 26.
#musicHeals Astor Piazzolla: Libertango &Berlini Filharmonikusok Kamarazenekara. Szólisták: Aydar Gaynullin – accordion / Artyom Dervoed – guitar / Sergey Shamov – cajon / David Robert Coleman – karmester. Chamber orchestra and chorus of the Staatskapelle Berlin „Aydar Gaynullin & Friends” Berlin Philharmonic hall – 12.01.2014
Kapcsolódó: Kocsis Károly interjúja a Székelyhonon:
Exkluzív interjúink 2025. dec. – 2026 febr.
Weber Kristóf Fotó: Lenthár Balázs • Laurent Rochelle Stéphane Migot • Gergely Edit Winter Zeev • Balázsi Gábor • Gyalai István • Arena Minda Gertrud Gozner
Olvasd el Laurent Rochelle zeneszerző-szaxofonművész-lemezkiadóval készült friss interjúnkat. • Illetve a Weber Kristóf zeneszerző-kritikussal készült, a művészet- és AI kapcsolatáról. Kurtág100: Gyalai István bécsi grafikus.
És Neked miben segíthetek? • GEpress-referenciák.
A Magánterület 2.0 – geXperience független microsite és ArtHeals fórum.
- Műfaja: Serious matters & elitbulvár. Glamdoire.
- Stratégiai cél: femicide-tribute.
- Fenntartó: saját büdzsé, saját szerkesztés, saját vétó.
- Kreatív kivételek és vizuális jogok: Arena Minda: Arena Minda
-
Az arenaminda-gergelyedit projekt: LÉPJ BE
Concept & Curation
Magánterület 2.0 — Serious matters & elite-tabloid. Glamdoire.
Strategic aim: femicide-tribute.
Editor: Gergely Edit
Freelance parteners:
Photo: Attila Simon • Δούλος Ιωάννης • Gertrud Gozner
Sound engineer: Winter Zeev
Microsite backdrop: Zsolt Kovács
Thank you for being here —
in a place where memory is work, and beauty is a kind of resistance.
